Főoldal Csillagászattörténet Magyar csillagászat 19-20. század Konkoly Thege Miklós és Fényi Gyula 3/2.
   

 

Konkoly Thege Miklós és Fényi Gyula 3/2. Konvertálás PDF-formátumba Nyomtatás Elküldés emailben
Szerző: Székely László | 2006. november 30., csütörtök
A magyarországi csillagászat újjászületése a 19. század végén

Copyright: Székely László
A tanulmány az eredetileg a következõ kötetben jelent meg:
Palló Gábor (szerkesztõ): A HONI KOPERNIKUSZ-RECEPCIÓTÓL A MAGYAR
NOBEL-DÍJAKIG, Budapest, Áron Kiadó, 2004. (134-185. o.)

Kérjük, amennyiben a jelen tanulmányra hivatkozik vagy idéz abból, az Áron
Kiadó által kiadott kötet adatait adja meg

3. A KALOCSAI CSILLAGDA ÉS FÉNYI GYULA (1845–1927) MUNKÁSSÁGA

3.1. A „Fényi-jelenség”

Ha a magyar kultúra, a magyar tudomány történetével a recepció és a kreativitás szempontjából foglalkozunk, a kalocsai csillagda története és a csillagdának nemzetközi elismertséget szerzett Fényi Gyula munkássága különösképpen méltó a vizsgálódásra. A kiegyezés utáni Magyarországon, a gazdasági és kulturális fejlődés részeként és következményeként, a magyar szellemi életben jelentős változások történtek. Csökkent a magyar kultúra egyoldalú humánorientáltsága, s egyre nagyobb hangsúly tevődött a műszaki tudományokra és a természettudományra. Mindennek talán legszembetűnőbb jele a Budapesti Műegyetem megalapítása volt, amely hamarosan Európa egyik rangos felsőfokú intézményévé vált. Ez a dinamikus fejlődés azonban elsősorban Budapestre koncentrálódott, s ha a századforduló Magyarországának szellemi életére utalunk, akkor – az előbb említettek miatt joggal – főképpen Budapestre gondolunk. A kiegyezés utáni fejlődés e sajátossága következtében már ekkor, a Trianon előtti Magyarországon kialakult az ország egyoldalú Budapest-központúsága, s különösen így volt ez a természettudományok és a műszaki tudományok területén. Ebben az összefüggésben pedig Fényi Gyula munkássága különös kontrasztként tűnik elénk. Hiszen Fényi egy közepes méretű, lehanyatlóban lévő vidéki mezővárosban, Kalocsán tevékenykedett és itt érte el az egyetemes csillagászattörténet szempontjából jelentős eredményeit. E kontraszt még élesebbé válik, ha figyelembe vesszük, hogy Kalocsa még az olyan Budapesttel szemben háttérbe szoruló, de mégis egyetemi-főiskolai, tudományos múlttal bíró városokhoz képest is igen szerény szellemi hagyományokkal rendelkezett, mint Pozsony, Nagyszombat, Kassa, Debrecen vagy Kolozsvár. S ezt a kontrasztot vagy ellentmondást Konkoly Thege Miklós ógyallai obszervatóriumára gondolva sem oldhatjuk föl. Hiszen a vidéki megfigyelőbázis ellenére Konkoly Thege nem tekinthető vidéki tudósnak: tevékenyen részt vett a budapesti szellemi és politikai életben, sokat utazott külföldre, s kiterjedt tudományos kapcsolatokkal rendelkezett nemcsak Budapesten, hanem szerte Európában. Éppen Konkoly Thege és Fényi életvitelének, kapcsolatrendszerének és tudományos munkásságának összevetése révén válik különösen élessé Fényi tudományos tevékenységének vidékhez – Kalocsához – kötöttsége, amely egyáltalán nem a megfigyelő állomás földrajzi elhelyezkedését jelentette.

Ám Fényi munkássága más szempontból is sajátos színfoltot jelent a századforduló magyar szellemi életében. Bármennyire ellentmondásos volt a kiegyezés utáni magyar kapitalizácó, Budapest fejlődése szükségképpen a feudális struktúrák és hagyomány meggyengülésével, széttöredezésével, az egyházak és a vallás háttérbe szorulásával járt, s ennek következtében a századforduló Budapestjét az antifeudális értelemben vett haladó, szabadelvű szellemiség jellemezte. Általánosan elfogadott, hogy az ekkori Magyarország szellemi teljesítményei ebben a haladó, liberális környezetben születtek meg, s ez még akkor is igaz, ha a politikai konzervativizmus szükségképpen jelen volt. Gondoljunk például csak arra, hogy Ady Endre konzervatív ellenpólusa, gróf Tisza István a Szabadelvű Párthoz tartozott. Így Fényi Gyula munkássága vidékiségén túl azért is figyelmet érdemel, mert kifejezetten konzervatív-vallásos intézményi és szellemi környezetben, e környezet által meghatározottan tevékenykedett, s vált a korszak egyik kiemelkedő magyar természettudósává.

Azt a tényt, hogy Fényi a századforduló Magyarországán, egy lehanyatlóban lévő vidéki mezővárosban konzervatív intézményi-szellemi meghatározottságok között tudománytörténetileg jelentős természettudományos eredményeket ért el – akkor, amikor az alapvetően haladó-liberális Budapest már egyoldalúan az ország szellemi és kulturális centrumává vált –, a következőkben röviden a „Fényi-jelenség”-nek fogjuk nevezni.

A következőkben – tanulmányunk általános céljának megfelelően – nem Fényi konkrét tudományos munkásságát fogjuk bemutatni, hanem azt, hogy mi tette lehetővé a „Fényi-jelenség”-et. Kicsit sarkosabb megfogalmazásban, s tekintetve véve azt, hogy a dinamikus fejlődés ellenére Budapest és Magyarország mégiscsak mind tudományos, mind szellemi szempontból az európai centrum peremén maradt, e kérdést a következőképpen is megfogalmazhatjuk: mi tette lehetővé azt, hogy Fényi a „periféria perifériáján”, konzervatív-feudális szellemi és intézményi feltételek között egyáltalában nem periferiális, hanem az egyetemes csillagászattörténet szempontjából jelentős természettudományos eredményeket érjen el?

Látni fogjuk, hogy a Fényi-jelenség két eleme közül az egyik – a konzervatív intézményi és szellemi meghatározottság – kulcsul szolgál a másik megértéséhez, ahhoz, hogy miképpen lehetett sikeres Fényi a „periféria perifériáján”. Vizsgálódásunk eredménye azzal a csillagászat történetén messze túlmutató tanulsággal szolgál, hogy szemben az általánosan uralkodó fölfogással, egy korszakváltás során a letűnő korszak továbbélő szellemisége és intézményei is elősegíthetik szellemi értékek és tudományos sikerek megszületését.

Vizsgálódásunk során a szigorú ok-oksági természettudományos gondolkodással szemben a kultúrtörténeti vizsgálódások szellemének megfelelően nem szigorú, ok-oksági viszonyokat fogunk keresni, hiszen a kultúrtörténet nem érvelhet a természettudományok módjára. Célunk azoknak a gondolkodás- és kultúrtörténeti összetevőknek a megmutatása, melyek lehetővé tették a Fényi-jelenséget. Ezek bemutatásával, illetve az ezekre való utalással azonban semmiképpen sem szeretnénk azt állítani, hogy ezek Fényi sikeres tudományos munkásságának okai volnának, vagy önmagukban magyarázatul szolgálhatnának Fényi tudományos elhivatottságára, munkamódszerére és eredményeire.31

3.2. A Fényi-jelenség kulturális, intézményi és gondolkodástörténeti háttere

A Fényi-jelenséget lehetővé tévő gondolkodástörténeti-kulturális mozzanatok jellegük szerint három nagy csoportba sorolhatók:

1. A pénzügyi-kulturális háttér
2. Az intézményi háttér
3. A gondolkodástörténeti-tudományos háttér

3.2.1. A pénzügyi-kulturális háttér: a reformkori hagyományokat továbbfolytató magyar nemesi tudománypártolás

A pénzügyi és kulturális háttér egymáshoz kapcsolása első pillanatra talán furcsának tűnhet, hiszen a pénz és a kultúra világa gyakran ellentétként viszonyul egymáshoz. A jelen esetben azonban e kettő összefonódik, hiszen a kalocsai csillagvizsgáló megalapításának ötlete Haynald Lajos (1816–1891) kalocsai érsektől származott, s az alapítás pénzügyi hátterét, valamint a csillagvizsgáló későbbi működésének pénzügyi fedezetét is Haynald érsek biztosította. Haynald Lajos széles látókörű, természettudományosan képzett főnemes volt, aki tudománypártolói tevékenységével az elsősorban Széchenyi István nevével fémjelzett reformkori nemesi hagyományt mint kulturális tradíciót folytatta tovább. Ez a fajta hagyomány a magyar nemesség fokozatos gazdasági és pénzügyi térvesztésével, társadalmon belüli helyzetének és politikai viselkedésének megváltozásával a századfordulóra fokozatosan eltűnik, s Haynald érsekben – aki maga is kiváló botanikus volt, s akit ezért nemcsak a közért való cselekvés politikai eszméje, hanem a természettudományok iránti őszinte érdeklődése is motivált tudománypártolói tevékenységében – e tradíció egyik utolsó jeles képviselőjét tisztelhetjük.32

De a reformkori nemesi tudománypártolói tevékenység mint kulturális hagyomány jelen van a kalocsai csillagvizsgáló megalapítását Haynald kérésének megfelelően szakmai tanácsadással és személyes közreműködésével támogató Konkoly Thege Miklós szerepvállalásban is, aki – mint láttuk – saját csillagdájának alapítójaként és gyakorló csillagászként a magyar nemesi rend másik kiváló tudománypártoló személyisége volt az adott korszakban. A kalocsai csillagvizsgáló létrejöttében igen fontos és szerencsés körülmény volt e két kiváló személyiség összetalálkozása – még akkor is, ha a kalocsai műszerválasztás tekintetében Konkoly Thege talán nem a legszerencsésebb módon járt el.33

Természetesen abban, hogy Haynald obszervatóriumalapítása nyomán lehetővé vált a tudományos csillagászati kutatás Kalocsán, ugyancsak alapvető szerepe volt annak a nem annyira kultúrtörténeti, s mint inkább ipar-, technika- és gazdaságtörténeti – s ennyiben külsődleges – tényezőnek, amely Konkoly sikerét is lehetővé tette, s amelyet ezért már vele foglalkozva tárgyaltunk: annak a sajátos ipartörténeti és műszertörténeti konstellációnak, amelyben a tudományos csillagászati kutatásnak megfelelő eszközök viszonylag szerényebb anyagi ráfordítással is elérhetőek voltak. Enélkül a Haynald-féle támogatás nem válhatott volna tudományosan hatékonnyá, s így önmagában a tudománypártolás nemes hagyománya kevésnek bizonyult volna.

3.2.2. A kalocsai csillagvizsgáló megalapításának és működésének intézményi-szervezeti háttere: a katolikus egyházi hierarchia és a jezsuita rend iskolahálózata

Haynald Lajos főnemesi rangja a katolikus egyházi hierarchián belül elfoglalt méltóságából származott. Bár a kalocsai csillagvizsgálót magánvagyonából támogatta, nyilvánvaló, hogy tudománypártolói tevékenysége elképzelhetetlen lett volna a katolikus egyházi intézményrendszerben elfoglalt pozíciója nélkül. Ennyiben a kalocsai csillagda megalapításkor közvetve, a háttérben ott volt a katolikus egyház, ami érthetőbbé teszi Kalocsa szerepét a történetben. Ha a 19. század végi Magyarországon Kalocsa csak egy vidéki – még csak egyetemi hagyományokkal sem rendelkező –, jelentőségét egyre inkább elvesztő mezővárosnak tűnt, az egyházi hierarchia szempontjából mégiscsak kitüntetett város: érseki központ volt. Ez pedig egyrészről világossá teszi, hogy nem volt teljesen esetleges, hogy éppen Kalocsán akadt egy olyan tudománypártoló egyházi főméltóság, aki kezdeményezte a csillagvizsgáló létrehozását. Másrészt Kalocsa egyházi kitüntetettsége (melyhez a korábbi korszakokban politikai és kulturális kitüntetettség is társult), s a városnak a polgári, iparosodó Magyarországon belüli fokozatos politikai és gazdasági térvesztése közötti feszültség meghatározta a város közérzetét, s lakossága e térvesztést oly módon törekedett ellensúlyozni, hogy megpróbált – Kerkai György szavaival – a „szellem és a lélek” városává válni.34 A város ezen közérzetéhez és törekvéséhez jól illeszkedett Haynald felajánlása a csillagvizsgáló alapítására és támogatására, mint amiképpen ugyanezen törekvés érződik a korábbi érsek, Kunszt József (1790–1867) azon döntésében is, mellyel a csillagvizsgálót később befogadó intézménynek, a jezsuita rendnek a kalocsai megtelepedését támogatta és lehetővé tette.35

De nemcsak Kalocsa oldaláról volt meg a befogadó készség a jezsuiták iránt. Ha egyik oldalról Kalocsa mint érseki város gazdasági és politikai hanyatlását a szellem és a kultúra területén próbálta meg ellensúlyozni, a másik oldalról a jezsuita rend tradicionálisan törekedett arra, hogy ne csupán a politika, a gazdaság és a szellem virágzó központjaiban, hanem a világ minden részén – így a nagy városokkal szemben a kevésbé fejlődő vidékeken, a perifériákon – is jelen legyen. Ezért ha a Magyarországra, Nagyszombatba történő 1853-as visszatértük után a jezsuiták egyik rendházukat és iskolájukat éppen Kalocsán hozták létre 1860-ban, ez nem volt teljesen véletlen.

Miután a jezsuita rend jelen volt Kalocsán, a természettudományoknak a jezsuita oktatásban elfoglalt hangsúlyozott szerepe következtében természetes volt, hogy Haynald a csillagvizsgáló működtetésnek legalkalmasabb intézményi keretét a jezsuita iskolában találta meg, s így a csillagda alapítását a jezsuita rend kalocsai szervezetének keretében képzelte el. Haynald Lajos mint vezető egyházi személyiség tudománypártoló gesztusa és a jezsuita rend oktatási szervezete, mint az alapítandó csillagvizsgálót befogadó intézmény, így kedvező módon találkozott egymással, s megteremtette Fényi későbbi sikeres működésének föltételeit.

3.2.3. A gondolkodástörténeti-tudományos háttér: a jezsuita szellemiség és a jezsuita természettudományos tradíció

A jezsuiták rendje – legalábbis az olyan régi rendekhez képest, mint a bencések vagy a ferencesek – viszonylag fiatal: Loyolai Szent Ignác (1491–1556) 1540-ben alapította. A rend azonban megalapítása után hihetetlenül gyorsan fejlődött, s pár évtized alatt a keresztény világ legbefolyásosabb, legaktívabb, iskolahálózatában a legkiterjedtebb, az oktatás tekintetében a leginkább elismert rendjévé vált. A rend iskolarendszere, erős egyházi és világi befolyása sokak csodálatát – s persze egyúttal sokak gyűlöletét – fölkeltette. Ám a rend dinamikáját, teljesítményét, sikereit senki sem tagadhatta. A jezsuitákkal foglalkozó irodalom gyakran találgatja a jezsuiták sikereinek titkát, s azt gyakran a rend szigorú, katonai jellegű szervezetében, fegyelmében leli meg, mely arra vezethető vissza, hogy az alapító Loyolai Szent Ignác korábban katona volt. Ám a jezsuita rend szigorú szervezete csupán a fölszín. Úgy tűnik, az igazi titokhoz René Fülöp-Miller került közel A jezsuiták hatalma és titka című művében.36 Fülöp-Miller ebben a jezsuiták sikerének magyarázatát nem annyira a szervezetben, mint inkább a jezsuita szellemiségben véli meglelni. A hagyományos középkori fölfogás szerint a földi embernek Istenhez való viszonya végső soron kívül van a személy hatókörén. Amit tehetünk, az csupán a remény jegyében történő passzív, Isten megnyilvánulásának befogadására fölkészülő várakozás, maga a várt esemény azonban a személy tudatos akarata és cselekedetei szempontjából csupán esetlegesen: Isten kiismerhetetlen akaratának függvényében következhet be, vagy maradhat el. A jezsuita rend alapítója, Loyolai Szent Ignác viszont határozottan szakított e fölfogással, és azt hangsúlyozta, hogy az ember Istenhez való viszonya, Isten megtalálásának lehetősége a személy tudatos akaratán s racionális törekvésén múlik, s mindenki eljuthat Istenhez, aki ezt értelmével tudatosan akarja, és tudatosan hajlandó erőfeszítéseket tenni e cél érdekében. Azaz Loyolai Szent Ignác szerint a hit értelmében vett földi boldogság nem csupán isteni kegyelem, melynek érdekében a földi ember a várakozáson és a reményen túl semmit sem tehet, hanem a hívő ember azt akaratlagos törekvésével, aktív cselekedetekkel elérheti. A dolog egyedül azon múlik, hogy a személy törekvése során célszerűen használja-e föl természetes képességeit. „Istent bármikor megtalálhatom, ha akarom” – nyilatkozott egyszer erről rendtársai előtt.37

Mármost az az emberkép, mely az embert a saját sorsa és a világ fölött befolyással bíró, saját életéért, szelleméért és erkölcséért felelős lényként jeleníti meg, a reneszánsz és a humanizmus új s meghatározó mozzanataként alakult ki, s mindmáig lényeges összetevője a modern európai kultúra szellemi-erkölcsi beállítódásának. A jezsuita rend szellemisége tehát a hittel való összhangot megőrizve, ugyanakkor a hívő ember és a hit tárgyát képező Isten viszonyának újszerű fölfogásával mintegy integrálta magába a kibontakozó újkori európai kultúra e meghatározó elemét.

E szellemiségből logikusan következett a világ iránti fokozott érdeklődés, hiszen az általa megkövetelt aktivitás a világ ismeretét föltételezte. S e szellemiségből érthető meg a jezsuita oktatás hatékonysága és sikere is: ha az Istenhez vezető helyes út megmutatható, s alapvetően nem Isten kiismerhetetlen kegyelmén, hanem a személy tudatos, akaratlagos törekvésén múlik annak meglelése, akkor ebből szükségképpen következik a példamutatásnak, a nevelésnek kitüntetett szerepe.

A jezsuiták által képviselt ezen új szellemiségnek fontos részét képezte a természettudományok iránti fogékonyság. Egyrészt a rend intellektuális beállítódása miatt elkerülhetetlen volt, hogy legkiválóbb szellemi képviselői között legyenek olyanok, akik kifejezetten érdeklődnek az új természetfilozófiai és természettudományos elméletek iránt. Másrészt a rend világosan fölismerte azt is, hogy a természettudományos igazság új, minden tekintélyt elutasító ideája alkalmas az egyházi tekintély, a Szentírás és a hitbéli tanítás aláásására. E veszélyre azonban a jezsuiták nem a konzervatív egyházi körökre jellemző merev tagadással reagáltak, hanem éppen ellenkezőleg: a rend intenzíven a természettudomány felé fordult, s az új eszmékhez és elméletekhez alkotó módon viszonyulva arra törekedett, hogy azokat a hit és az egyház szolgálatába állítsa.38 A francia felvilágosodás óta elterjedt népszerű fölfogással szemben tehát (amelyet magyar nyelvterületen például Száva István A hiúz a Napba néz című, Galileiről szóló népszerűsítő regénye is követ39), a jezsuiták nem voltak „peripatetikusok”. Éppen ellenkezőleg: a Loyolai Szent Ignác által alapított, s a merev egyetemi hierarchián kívül álló Collegio Romano a kor jelentős matematikai és fizikai fellegvárává vált, amely a skolasztikus természettudomány legjobb hagyományait folytatva hozzájárult az ekkora már megmerevedett, dogmatikussá váló egyetemi arisztoteliánus természettudomány meghaladásához – többek között éppen a fiatal Galileire gyakorolt meghatározó szellemi befolyásával.40

Vekerdi László a következőképpen idézi föl a jezsuita oktatás és tudományosság ezen időszakát Így él Galilei című könyvében: „A jezsuiták képviselték ugyanis a kor pedagógia avantgárdját. Loyola nagy fölismerése, hogy az Egyház ügyének föllendítése elképzelhetetlen a korszerű tudományos ismeretek elsajátítása és fölhasználása nélkül, ekkora bőven kamatozott. A jezsuiták nevelőintézeteiben a »hét szabad művészet« középkori biflázásait gondolkozásra szoktató élénk szellem váltotta föl, s már csak ezért is nagy szerep jutott itt a matematika oktatásának, matematikai föladatok megoldásának. A csillagászat és a fizika oktatásában már óvatosabbak voltak a jezsuiták, hisz ügyelniök kellett, nehogy bármilyen formában összeütközzenek a Szentírás szövegeivel; ámde a matematika elválaszthatatlanul összefonódott akkor a csillagászattal és a fizikával, s így az atyák között mindig akadtak kiváló matematikusok, akik éppen a csillagászatban és a fizikában jutottak valami szép fölfedezésre. A nagy rend nemzetek fölötti egységes szervezete pedig úgyszólván magától és akkoriban egyedülállóként megteremtette a modern tudományos munka egyik alapföltételét, az eredmények gyors és széles körű cseréjét. A jezsuiták méghozzá nem a világtól elszigetelve működtek, hanem neveltjeiken keresztül bekapcsolódtak a mindennapi élet forgatagába, ám előkelő egyháziakként mindig megőrizve a kívülállás távlatos rálátását.”41

Ennek a Vekerdi által fentiek szerint jellemzett jezsuita „avantgárd”-nak legfontosabb intézménye a már említett római „Collegio Romano” volt, melyet nem sokkal a rend alapítása után, 1551-ben maga Loyolai Szent Ignác hozott létre, s amely szinte azonnal a kor természetfilozófiai, matematikai és természettudományos kutatásainak színvonalas központjává vált. Szemben a régi egyetemek merev intézményi struktúrájával, mely konzerválta a peripatetikus arisztoteliánus tradíciót, a Collegio Romanót, mely új intézmény volt, s nem tagolódott be a régi egyetemi struktúrába, a nyitottság és a merev arisztoteliánus tradícióval szembeni kritikus szemléletmód jellemezte. Persze ez nem jelentette azt, hogy a Collegio Romanón belül ne Arisztotelész állt volna a természetfilozófiai-természettudományos tanulmányok középpontjában. Arisztotelész nélkül abban a korban e tudományterületek elképzelhetetlenek voltak – s nemcsak tekintélyi, hanem tartalmi okok miatt is. E vizsgálódások kiindulópontját és alapjait ekkor még Arisztotelész filozófiája, fizikája és logikája nyújtotta, s ez nem csupán a Collegio Romanóra igaz: Arisztotelész nélkül Galilei fizikája sem jöhetett volna létre, aki maga is számos ponton élete végéig arisztoteliánus maradt. A tudományos konzervativizmus és a tudományos haladás kérdése nem Arisztotelész kiiktatásán vagy elfogadásán múlott, hanem azon, hogy alkotó, kritikai módon vagy csupán passzív, az arisztotelészi szövegekhez minden tekintetben mereven ragaszkodó befogadóként közelített-e valaki Arisztotelészhez.

Ami a Collegio Romano Galileire gyakorolt hatását illeti, Galilei korai írásaiban egyértelműen látszik, hogy a fizikus gondolkodásának formálódásában – így különösképpen az új, Galilei-féle mechanika kialakulásában – jelentős szerepet játszottak a középkori skolasztikus természetfilozófusok. A tudománytörténészek kezdettől fogva sejtették, hogy Galilei nem olvasta e szerzők eredeti műveit, s így sokáig kérdésként vetődött föl, hogy milyen közvetítésen keresztül jutottak el e „filozófus fizikusok” Galileihez. Az utóbbi évtizedekben – elsősorban William Wallace amerikai tudománytörténész kutatásai nyomán – úgy tűnik, megoldódott ez a rejtély: kiderült, hogy a fiatal Galilei a jezsuita Collegio Romano tagjainak tanulmányaiban és tankönyveiben találkozott e korábbi gondolkodókkal.42

Wallace azt is megmutatta, hogy a Collegio Romano hatása nem korlátozódott csupán a passzív közvetítő szerepére. A Collegión belül – elsősorban a kor kiváló matematikusa és természettudósa, Clavius (1537–1612) munkássága révén – a matematika és a természetfilozófia, a matematika és a fizika viszonyának új koncepciója alakult ki, mely előkészítette a matematikai eszközökkel dolgozó új természettudományt, s alapvetően befolyásolta a Claviust mélyen tisztelő, s vele intenzív levelezést folytató fiatal Galileit. De a jezsuita Clavius hozzájárult a fiatal Galilei szellemének formálódásához azáltal is, hogy miután Galileinek egyik hozzá – mai kifejezéssel: „tiszteletpéldányként” – eljuttatott írásában logikai hibát fedezett föl, ezt ismertette Galileivel, és az ilyen hibák elkerülése érdekében az arisztotelészi logika tanulmányozására hívta föl a később tudós óriássá vált tehetséges fiatalember figyelmét. Galilei megfogadta a tanácsot, s Arisztotelész logikája meghatározó hatással bírt későbbi gondolkodására, érvelési stílusára és írásai logikai fölépítésére. Ami pedig egy jellegzetesen galileánus témát, a zuhanó tárgyak mozgását illeti, az e tárgykör iránti érdeklődésének fölébredésében és a tárgyak esésének arisztoteliánus elméletétől való fokozatos eltávolodásának előkészítésében ugyancsak meghatározó szerepe volt a Collegio Romano jezsuita tudósainak.43 A fiatal Galilei szellemi nyitottsága, kreativitása s tehetsége többek között éppen abban mutatkozott meg, hogy a tanulmányainak teret adó egyetemek tanárai mellett jó érzékkel rátalált a távoli Collegio Romanónak a jövő természettudományát előkészítő kiváló tudósaira, s a peripatikus egyetemi tanárok helyett a jezsuita Clavius jelentette számára a követendő példaképet, tőle és társaitól várt szellemi útmutatást. Ezt figyelembe véve talán nem túlzás, ha a fiatal Galileit nem annyira egyetemi tanárainak, hanem a Collegio Romano tanítványának – vagy legalábbis a Collegio Romano tanítványának is – tekintjük.

A Galilei elleni későbbi egyházi föllépésnek és a fizikust Kopernikusz megtagadására kényszerítő ítéletnek persze súlyos következményei voltak a jezsuita természettudomány, s különösképpen a jezsuita csillagászat számára, hiszen a jezsuitákra mint egyházi rendbeli tudósokra, fokozottabban vonatkozott a Szentírás és a hivatalos egyházi tanok követésének kötelezettsége. Ám a jezsuita természettudomány képes volt arra, hogy túllépjen e negatív hatáson, s megőrizte színvonalát. Így a Galilei–Kepler-időszakot követő évek legjelentősebb csillagászati műve, az Almagestum Novum (1651) egy jezsuita csillagász, Riccioli (1598–1671) tollából született meg, akire rendje a földközéppontú rendszer tudományos védelmezését rótta ki föladatul.44 A földközéppontú rendszer azonban ekkor már egyáltalában nem a ptolemaioszi vagy az arisztotelészi rendszert, hanem Tycho de Brahe rendszerét, vagy ennek valamilyen variánsát jelentette a jezsuiták számára, s Riccioli is ennek szellemében teljesítette a rárótt föladatot. Ennek eredményképpen pedig a Kopernikusz–Galilei–Kepler-korszak eredményeinek első nagy összefoglaló művét alkotta meg, melyben nem csupán Kopernikusz rendszerének részletes, szakavatott ismertetését találhatjuk, hanem már Kepler ellipszisei is szerepelnek benne.45

Természetesen a csillagászat mellett más természettudományoknak is jutott hely a renden belül. A 17–18. században igen fontos szerepet játszott a rend szellemi életében a szabad akarattal kapcsolatos vita – a jezsuiták a szabad akarat álláspontját képviselték – s ennek nyomán a kor jezsuitái fokozottan érdeklődtek a pszichológia és a fiziológia iránt. A teljesség igénye nélkül a matematika területén ugyancsak megemlíthetjük még Saint-Vincent nevét, aki az analitikus geometria megalapozásában játszott szerepet, és Jacopo Riccatit, aki jelentősen hozzájárult a differenciálegyenletek elméletének kialakulásához. A fizika területén pedig utalhatunk Francesco Grimaldi fényelméletére vagy Joseph Boscovich atomelméletére. De a jezsuita tudósok (Weisz Ferencz, Hell Miksa, Sajnovics János46) kiemelt szerepet játszottak a 18. századi magyar csillagászat történetében is. A 19. század második felében pedig a jezsuita természettudomány egyik legjelentősebb képviselője éppen egy csillagász – a csillagászati spektrográfia mestere, az asztrofizika egyik megalapítója – Angelo Secchi volt, aki egy ideig éppen a már említett Collegio Romano csillagdájának vezetőjeként végezte kutatásait.47

A kalocsai jezsuita gimnáziumban tehát olyan hagyomány képviselői tanítottak, amelyben a színvonalas természettudományos oktatás mellett meghatározó szerepet foglalt el a természettudományos kutatás. S azzal, hogy a csillagda e rend keretei között kezdte meg működését, az egyúttal egy nemzetközi természettudományos intézményhálózat tagjává is vált: a jezsuita intézményhálózatba történő integrációjával mintegy automatikusan kompenzálódott földrajzi és politikai helyzetéből következő periferikussága.

Ez a különös helyzet megjelenik a csillagvizsgálónak később nemzetközi elismerést szerző Fényi sorsában is: míg a magyar tudományos élet csak megkésve, már a nemzetközi elismertséget követően vesz csupán tudomást tevékenységének jelentőségéről, Fényi a magyarországi elismertség korlátozottsága és megkésettsége ellenére nemzetközileg elismert, rangos kutatóvá válik. Ebben pedig nagy szerepe volt annak, hogy a magyar tudományos intézményhálózat gyakorlatilag nem bírt jelentőséggel a kalocsai csillagda számára: az magyar, kalocsai voltával együtt (s nem ellenére!) eleve egyetemes, a nemzeti korlátoktól mentes kutatóintézet volt.

Ennek az utóbbi ténynek volt köszönhető az is, hogy a kalocsai gimnázium épületének tetejére 1878 őszén két hónap alatt fölépített, és 1878. december 1-jén átadott csillagda első vezetőjévé Angelo Secchi tanítványát és volt munkatársát, a csillagászati spektrográfia területén kiemelkedő Carl von Braunt (1831–1907) nevezték ki.48 Bár Braun ekkor már betegségekkel küszködött, s egy fönnmaradt levél ironikus sorai szerint többet foglalkozott kedvezményes fürdőbelépőjével, mint csillagászati kutatással, mégiscsak a kor élvonalbeli csillagászatának szellemiségét hozta Kalocsára, s neki köszönhető a később Fényi által továbbvitt kutatási profil kialakítása: Braun tudásának és spektrográfiai tapasztalatának döntő szerepe volt abban, hogy a rendelkezésére álló, s hibáktól sem mentes szerényebb optika ellenére a csillagda a napkutatásban megtalálta azt a kutatási programot, amelyben eredményesen tevékenykedhetett.

Carl Braun kapcsán ki kell térnünk arra is, hogy a csillagda alapításában ugyan részt vett Konkoly Thege Miklós, Braunnak mint az első igazgatónak kinevezésében nem volt szerepe: arról a jezsuita rend szuverén módon döntött. Így a csillagda szellemileg és kapcsolatrendszerében egyaránt független volt a Konkoly körül szerveződő magyarországi csillagászati kutatóközösségtől. Sőt, e függetlenség kifejezetten ellenséges viszonyba fordult, amikor a csillagda műszerezése során Konkoly nem túl szerencsés választása érvényesült a spektrográfiában Konkolynál tapasztaltabb és elismertebb Braunnal szemben.49 E negatív viszony azonban semmiképpen sem vált a csillagda kárára, inkább pozitív hatással lehetett, mert így Magyarországon a csillagászatban két teljesen független kutatói közösség alakult ki, s Fényi Gyula nemcsak intézményi, hanem szellemi és erkölcsi függetlenséggel is bírt a csillagdában folytatandó tudományos kutatás irányának meghatározásában és a kutatás megszervezésében.

A jezsuita tradíció szempontjából is fontos tényező, továbbá hogy a csillagda Fényi igazgatói kinevezése után, Fényi döntése nyomán kifejezetten a Nap kutatására orientálódott. Fényi ugyanis jó érzékkel fölismerte, hogy az adott műszerekkel – beleszámítva a főműszer optikai fogyatékosságát is – elsősorban a napkutatásban lehet – s itt valóban lehet – nemzetközileg jelentős megfigyeléseket végezni. E döntéssel Fényinek sikerült egy fogyatékosságot a tudományos sikereket elősegítő erénnyé alakítani: egyrészt a csillagda figyelmét kifejezetten a csillagászat egyik vezető ága felé fokuszálta, másrészt olyan konkrét kapcsolatot teremtett a jezsuita természettudományos tradíció és az aktuális kutatási program között, mely érzelmileg motiválhatta – a s Fényi esetében bizonyíthatóan motiválta is – a tudományos kutatást.50

3.3. Fényi Gyula személyisége és tudományos programja

Amikor Fényi 1885-ben átvette a kalocsai csillagvizsgáló igazgatói tisztét, Carl Braun vezetésével már kiépült a csillagda műszerezettsége, s a napmegfigyelések is elkezdődtek.51 Mégsem a csillagászatban képzett és a napkutatásban járatos – Angelo Secchivel sokáig személyesen is együtt dolgozó – Braun, hanem a természettudományok iránt ugyan érdeklődő, de elsősorban a matematikában és az elméleti fizikában otthonos, csillagászati képzettséggel és gyakorlattal viszont nem rendelkező Fényi révén születtek nemzetközi jelentőségű és maradandó eredmények a kalocsai csillagdában.

Annak a minőségi változásnak első elemét, amely Fényi igazgatóságával bekövetkezett a csillagda működésében, a megfigyelések tudatos rendszeressége képezte. Amíg az egyébként kiváló képességű és kreatív gondolkodású Carl Braunnal – mint amiképpen erre a kalocsai Érseki Hivatal Levéltárában található levél már említett csípős megjegyzése utal – a tudományos megfigyelésekkel kapcsolatos kötelezettségek ellátásában problémák merültek föl, a lelkiismeretes, precíz, a hite, a rendje – és mindennek részeként a természet kutatása iránt – egyaránt odaadó Fényi esetében ez elképzelhetetlen lett volna.

Természetesen itt nem egyfajta passzív, mechanikus odaadásról volt szó. Fényi mint fiatal jezsuita rendtag, sokáig bízott abban, hogy neki is rész jut az érdekes, távoli tájakra, földrészekre irányuló küldetésekből, mely a jezsuita renden belül általános gyakorlat volt. Miután azonban a remélt külföldi missziók elmaradása miatt Fényit csalódás érte, most, az új – s természettudományos érdeklődése miatt számára nem föltétlenül idegen – feladatkörben a képességei szerinti legjobbat igyekezett nyújtani, s ennek részeként minden bizonnyal tudatosult benne, hogy a Nap megfigyelésével nyert ismeretek akkor válhatnak igazán értékesekké, ha azok a lehetőségekhez képest hiánytalanok és pontosak.

A pontosság és az alaposság egyébként is Fényi családi örökségének részét képezte, hiszen Fényi 1845. január 9-én Sopronban, Fink Ignác és Binder Anna Mária gyermekeként szorgos kézműves családban jött világra. A hit gyakorlásában és a tudományos munkásságban egyaránt megmutatkozó odaadásra pedig magyarázatul szolgálhatnak gyermekkora tragikus eseményei. Csupán 8 éves volt, amikor édesapja elhunyt, s négy évvel később édesanyja is elhalálozott. Nem sokkal később a fiatal Fényit súlyos tüdőgyulladás formájában újabb megpróbáltatás érte: orvosai már-már lemondtak róla, amikor egy kiváló katonaorvos hosszan tartó és gondos kezelése nyomán állapota javulni kezdett, majd a gadeni szanatóriumban visszanyerte egészségét.52 E súlyos betegség, mely a sikeres érettségi után támadta meg, s abból való fölépülése sordöntőnek bizonyult Fényi további pályája szempontjából: a fönnmaradt megemlékezések szerint a gyógyulás élményének hatására döntött úgy, hogy a szerzetesi pályát választja, s a gadeni szanatóriumban ismerkedik meg Himmel főtisztelendővel, aki valamikor a Jezsuita Rend tagja volt, s ezért minden bizonnyal szerepe lehetett abban, hogy Fényi a Jezsuita Rendet választotta.53

Fényi tehát azon túl, hogy az igazgatóság átvétele után a csillagda működését tudatosan a Nap kutatására orientálta, nagy jelentőséget tulajdonított a megfigyelések rendszerességének, s ezt nem csupán munkatársaitól követelte meg, hanem a program megvalósításában ő maga is odaadóan részt vett. E rendszeresség eredményeként Fényi igazgatósága alatt – azaz 1885 végétől 1913 őszéig – gyakorlatilag minden derült, megfigyelésre alkalmas napon végeztek napmegfigyeléseket Kalocsán, s a megfigyelések Fényi nyugalmazása után is, 1917-ig folytatódtak. Bartha Lajos statisztikája szerint Fényi tevékenységének 32 éve alatt 4929 megfigyelési napon 24665 protuberanciát észleltek.54 Tekintettel arra, hogy a protuberanciák rendszeres megfigyelésére a protuberancia-spektrográf segítségével csupán az 1870-es évektől nyílott lehetőség, s az ilyen megfigyelések kezdetben, a hatékony, jó minőségű csillagászati fényképezés elterjedéséig igen részletes, aprólékos és sokszor körülményes munkát igényeltek, kevés helyen folytattak rendszeresen ilyen vizsgálódásokat, s a rendszeres megfigyelések időszaka sehol sem ölel föl akkora tartományt, mint Fényi esetében. „Ez a protuberanciákra vonatkozó leghosszabb észlelési sorozat, melyet egy és ugyanazon észlelő, állandóan azonos műszerrel és azonos módon végzett!” – értékeli a Fényi által végzett megfigyeléseket a kortárs napkutató, Gerlei Ottó. – „Így Fényi észlelései a Nap peremén látható protuberanciák eloszlásának és gyakoriságának statisztikai vizsgálatához a legértékesebb anyagot szolgáltatják.”55 S bár a Fényi-féle vizsgálódások középpontjában a protuberanciák álltak, ugyanez mondható el a napfoltok megfigyeléséről is, amelyek Fényi igazgatósága alatt ugyancsak egyedülálló rendszerességgel folytak.

A rendszerességgel egyidejűleg azonban a Fényi vezetésével végzett megfigyelések minősége is egyedülálló. Tudni kell, hogy a napkutatás esetében a megfigyelések regisztrálása nem csupán, s nem elsősorban a jelenségek leírását, a pozíciók koordinátájának megadását vagy más számszerű adatok rögzítését jelentette – amelyek során Fényi nagy precizitással és alapossággal járt el –, hanem a Nap fölszínén és peremén föllépő jelenségek rajz formájában történő megörökítését is. A megfigyelés közben született anyag minősége így a megfigyelt jelenségekről készített rajzolatok pontosságától és részletességétől – „fölbontásától” – is függött.

Mármost a megfigyelésekről készült rajzolatok pontosságában és finom fölbontásában ugyanaz a kutatói attitűd fejeződik ki Fényinél, amelyre a megfigyelések rendszerességének bevezetésekor utaltunk. Fényi teljes odaadással fordult a tárgy felé, s a jelenségek részletes visszaadására törekedett függetlenül attól, hogy a kutatáshoz kapcsolódó akkori elméleti elképzelések vagy követelmények igényelték-e e részletességet, vagy sem. „Nem lehet tudni, hogy micsoda kérdések vetődnek még föl, s akkor hozzászólhatunk” – idézi Angehrn Tivadar Fényi egyik gyakori mondását, melyben tudatosan, reflektált módon fejeződik ki ez az attitűd.56

3.4. Fényi naprajzai

Ez a pontosság és részletesség, illetve a jelenségek önmagukért való – a szakma pillanatnyi kutatói-elméleti elvárásaitól függetlenített – megközelítése a protuberanciák esetében elsősorban azt jelentette, hogy akkor, amikor a protuberanciákkal kapcsolatos kutatás fő iránya az elhelyezkedéssel, a gyakorisággal és a mérettel kapcsolatos, számszerűsíthető adatgyűjtés volt, Fényi megfigyelései során különös figyelmet fordított a protuberanciák alakjára, szerkezetére és egy-egy egyedi protuberancia időbeli lefolyására. Így Fényi megfigyeléseit föllapozva 32 éven keresztül folyamatosan végigkövethetjük a legjelentősebb protuberanciák alakzatait és időbeli lefolyását – ami páratlan a naptevékenység ezen időszakának tekintetében. Fényi publikációinak egy része éppen ezen részletek pontos leírásával hívta föl magára a figyelmet, s gyakorolt meghatározó hatást a protuberanciák kutatására. Ha korábban a protuberanciákat csupán egyszerű kiemelkedéseknek vagy kilövelléseknek tekintették (amely megközelítés fényében az alaktani vizsgálatok valóban jelentőség nélkülieknek tűnhetnek), Fényi most meggyőzően megmutatta, hogy ez koránt sincsen így, hanem e jelenségek igen finom, összetett szerkezettel rendelkeznek, amelyek tanulmányozása elengedhetetlen megértésükhöz, s részletes, gyakran művészileg áthatott, esztétikai értékű rajzaival ezek dinamikáját is érzékeltette.

A napperem és a protuberanciák vizsgálatában Fényi a tárgy struktúrájának teljesebb megragadása érdekében több fontos módszertani újítást is bevezetett. A napkutatás akkori közmegállapodása szerint a Nap kromoszférájának csupán olyan megemelkedéseit tekintették protuberanciának, amelyek látszó magassága meghaladta a 30 szögmásodpercet. Ennek megfelelően az ennél kisebb peremváltozásokra a megfigyelések során nem fordítottak figyelmet. Fényi azonban tudatosan rögzítette az ennél kisebb változásokat is,57 s így megfigyelési rajzai nem csupán a protuberanciák korábban mások által meg nem örökített finomszerkezetét, hanem a Nap kromoszférájának kisebb változásait, egyenetlenségeit is tartalmazzák. A másik változtatás, amelyet Fényi megfigyelései során bevezetett, az volt, hogy a protuberanciák megörökítése során a spektroszkópra szerelt mikrométert használt.

Fontos az is, hogy Fényi mindig a teljes napkorong megörökítésére törekedett, s a kromoszférából kiemelkedő valamennyi jelenséget rögzítette. Továbbá a protuberanciáknak nem csupán alakzati változásait vizsgálta, hanem a napkorongon történő mozgásukat is figyelemmel kísérte. Az időbeli tényezőre való ezen koncentrálás igen szorgos munkát igényelt, hiszen a napkorong rajzolatát naponta többször föl kellett venni, s a nagyobb, változékonyabb protuberanciákat folyamatosan, naponta többször is le kellett rajzolnia.58 Ennek révén viszont Fényi a részletes, nagy méretű, a dinamikát is érzékeltető művészi jellegű rajzai mellett a későbbi mozgófilmek képkockáihoz hasonlóan is megörökítette a napperemen lezajló folyamatokat.

Fényi igazgatósága alatt a protuberanciák megfigyeléséhez hasonlóan folyamatosak és részletesek a kalocsai obszervatórium napfoltmegfigyelései és napfoltrajzai. Mivel e rajzok gyakran a protuberancia-rajzokkal egy időben készültek, fölmerül a kérdés, hogy ténylegesen ki készítette azokat. Bartha Lajos szerint míg Fényi a protuberancia-spektroszkóppal dolgozott, asszisztense, Johann Schreiber, majd később ugyancsak asszisztense, Angehrn Tivadar – mindketten a Jezsuita Rend tagjai – végezték a napfoltmegfigyeléseket a csillagda kisebbik teleszkópjával.59 Figyelembe véve Fényi publikációit, melyek központi témáját a protuberanciák alkotják, valóban ez a munkamegosztás lehetett a fő szabály. Azonban Fényi szerzőségének megjelölésével is jelentek meg napfoltrajzok, s stilisztikai megfontolások alapján valószínű, hogy a napfoltrajzok egy jelentős hányadát ugyancsak Fényi készítette.

Bárki lett légyen is azonban e rajzok szerzője, ezekre is érvényesek azok a minőségi jegyek, amelyekkel a protuberanciák esetében találkoztunk. Ha a kor csillagászait a protuberanciákhoz hasonlóan a napfoltok esetében is elsősorban az elhelyezkedés, a méret és az alakzat fő vonalai érdekelték, akkor a Fényi igazgatósága alatt született napfoltrajzok – amelyeket a rajzok szerzőségével kapcsolatos bizonytalanságtól függetlenül a továbbiakban egyszerűen „Fényi-féle” rajzokként jelölünk meg – a protuberancia-rajzokhoz hasonló részletességükkel és finom fölbontásukkal tűnnek ki. Ezek a Fényi-féle rajzok jelenleg a Debreceni Napfizikai Obszervatóriumban találhatóak meg, ahol a Konkoly Thege-féle obszervatóriumban készült napfoltrajzokat is őrzik. Érdemes elővenni és az azonos napon, azonos időpontban készült rajzokat egymás mellé helyezni, hogy megértsük a Fényi-féle rajzok egyediségét. A Konkoly Thege-féle és a Fényi-féle rajzok között oly különbség van, mintha egy tehetséges, rajzolni tanuló tanítvány és a művész rajztanár ugyanazon tárgyról készített rajzát vetnénk egybe. S nem arról van szó, hogy a Konkoly Thege-féle rajzok gyenge minőségűek volnának: ezek a kor standardján belül a legjobbak közé tartoztak. Ám a Konkoly Thege-féle rajzok minden értékük ellenére sem mutatják azt a részletességet, amelyet a kalocsai rajzok esetében tapasztalhatunk. Ez pedig – figyelembe véve Konkoly akkori elismertségét, amely részben rajzainak is köszönhető volt – kifejezően illusztrálja a Fényi által – vagy az ő irányítása alatt, az ő módszerét követve – készült rajzok rendkívüliségét. Különösen szembetűnő lesz ez, ha ezen rajzok közül a legrészletesebb napfoltrajzokat számítógépbe „szkenneljük” és a debreceni Napfizikai Obszervatóriumban kifejlesztett programmal vizsgáljuk. A napfoltrajzok a mai, jó minőségű fényképfelvételekhez hasonlóan nagyíthatóak, s a nagyítás során egyre részletdúsabbá válva tárulnak elénk, mintha gigantikus űrutazáson vennénk részt, s ennek során a folt középpontja felé röpülnénk. Hasonlóképpen: az egymást időben követő napfoltrajzok mozgóképpé állnak össze, melyen a napfoltok lassan elfordulnak és a Nap fölszínén vándorolnak.

A Fényi-féle napfoltrajzok részletességéről és ebből fakadó mai tudományos jelentőségükről megint csak Gerlei Ottót idézzük (aki egyébként konkrétan is megerősíti, hogy a napfoltrajzok egy részét valóban Fényi készítette): „Sok esetben jól nyomon követhető a napról napra készített rajzokon a nagyobb foltok vagy foltcsoportok naponkénti alakváltozása. Ezért ezen kalocsai észlelések hasznosak lehetnek a Greenwich Photoheliographic Results adatainak fölhasználásánál is. (Ezek a greenwichi kiadványok az 1874-től 1976-ig terjedő évekre és az évek minden napjára fotografikusan meghatározott napfoltpozíciókat és területi adatokat tartalmaznak!)”60 Minderről az olvasó maga is meggyőződhet a mellékelt ábrára tekintve. Az itt látható ábrát a Debreceni Napfizikai Obszervatóriumban Mező György és Tóth László készítette. Az ábra felső részén az 1905. október 20-i napfoltcsoport sémáját találjuk, amiképpen az a greenwichi napfoltkatalógus numerikus foltpozíciói és területadatai alapján – az összes rendelkezésre álló adat fölhasználásával – reprodukálható. Az ábra alsó része ugyanezen foltcsoport kalocsai – valószínűleg maga Fényi által készített – rajzát mutatja. Az alsó részen tehát nem fénykép, hanem szemmel végzett távcsöves megfigyelés közben született rajzolat látható!61

3.5. Fényi mint spektrográfor, teoretikus és meteorológus

Fényi tudományos munkásságával foglalkozva hangsúlyoznunk kell, hogy tévedés volna, ha a megfigyelő Fényi csupán mint a „rajzoló” Fényi állna előttünk. Fényi Gyula komoly színképelemzéseket is végzett, s ezek közül különösen a napfoltok színképelemzésében jeleskedett, melynek során például a napfoltok fölszínén és környezetében föllépő sugárirányú mozgások és gázörvények kapcsán fontos fölfedezéseket tett, s ugyancsak Fényinek sikerült először használható színképet nyernie egy napfáklyáról.62 S bár fő érdeklődési és kutatási körét a Nap képezte, voltak Fényinek említésre méltó megfigyelései a csillagászat más területein – így például az üstökösök kutatásában.63

De Fényi elméleti hipotéziseket is megfogalmazott. Így a Nap fölszínén lefolyó jelenségeket egymással összefüggésben, a Nap egységes tevékenységeként próbálta meg értelmezni, s így különös hangsúlyt fektetett a különböző jelenségek – napfoltok, napfáklyák, protuberanciák – közötti kapcsolat földerítésére. Ez a megközelítés – amely teljesen összhangban van a naptevékenység modern fölfogásával – akkor még egyáltalában nem volt általános, így Fényi a naptevékenység modern elméletének első képviselői közé tartozott. Ennek részeként a Napon megfigyelhető jelenségek kapcsolatát kutatva a protuberanciák és a napfoltok – illetve napfoltcsoportok – keletkezésével és vándorlásával kapcsolatban a mai napkutatás eredményeinek fényében is helyes törvényszerűségeket tárt föl,64 mint amiképpen „azt is megállapította, jelenlegi elképzeléseink szerint helyesen, hogy a napkorona alakváltozásai és a protuberanciák gyakoriságváltozásai szorosan összefüggnek”.65

Végül megemlítjük még, hogy nemcsak csillagászként, hanem meteorológusként is tevékenykedett, s ugyancsak foglalkozott a Napon megfigyelhető jelenségek, valamint a földi meteorológiai jelenségek – így a földi mágneses jelenségek – közötti kapcsolattal.66 Ennek során megfigyelte, hogy amíg a protuberanciák és a földmágnesesség között közvetlen kapcsolat nem állapítható meg, a napkitörések nyomán erős földmágneses háborgások mutatkoznak.67 Így Fényi az elsők között fedezte föl azt a ma már evidens tényt, hogy a Nap tevékenysége és egyes földi meteorológiai jelenségek között összefüggés áll fönn.

3.6. A Fényi-féle rajzok csillagászattörténeti jelentősége, s az esztétikum jelenléte és szerepe Fényi napfizikai megfigyeléseiben

A Fényi-féle rajzok egy része – különösen a nagyobb napfoltok és protuberanciák egyedi rajzolatai – a pontosság és részletesség mellett kifejezetten esztétikai benyomást kelt: úgy tűnik, Fényi esztétikailag is viszonyult kutatása tárgyához, s ennek fontos szerepe van a rajzok minősége és természettudományos értéke szempontjából. Az alaposságra és a részletességre való törekvés ugyanis – amelyek asszisztensei irányában megfogalmazott elvárásain keresztül az ő munkásságukat is meghatározta – önmagában még nem lettek volna elégségesek a napkutatásban e páratlan észleleti rajzanyag létrejöttéhez: ehhez nemcsak jó megfigyelőképességre, alaposságra, hanem a rajz iránti tehetségre és vonzódásra is szükség volt. S ez igaz az asszisztensek vonatkozásában is, akik szintén Fényi „stílusában” rajzoltak, s akiknek rajzaiban így közvetve szintén Fényi személyiségjegyei jelennek meg. Nyilvánvaló ugyanis, hogy az asszisztensek rajzstílusa, a részletek iránti érdeklődése, s az a mód, amiképpen ezeket megragadták, Fényi útmutatásai, a Fényi által készített rajzolatok mintái által átadott – s a Polányi Mihálynál használt értelemben vett – hallgatólagos tudás révén, azaz a Fényi által teremtett egyedi „paradigma” jegyében, e paradigma által meghatározottan alakult ki.

Az esztétikumnak ez a jelenléte a Fényi-féle rajzokban tudománytörténetileg figyelemre méltó mozzanat, hiszen ez a korszak az az utolsó pillanat, amikor még a rajzoknak szerepe volt az újkori tudományban: a századfordulótól a fényképészet kiszorította innen a személyes rajzot, s ennek során annak az esztétikai viszonyulásnak a lehetőségét is eltörölte, amely az ilyen rajzok készítését – s ezáltal közvetve a tudomány művelését – motiválhatta. Nyilvánvalóan nem minden rajzoló természettudósnál jelent meg ez az esztétikai aspektus. Ám bizonyos, hogy Fényi azok közé tartozott, akinél az esztétikum jelen volt, s ennyiben csillagászattörténetileg páratlan rajzanyaga kultúrtörténetileg is értékes.

Fényi rajzainak ezen esztétikai jellege azonban nemcsak tudománytörténeti, hanem módszertani-tudományfilozófiai szempontból is tanulságos lehetnek, ha azokat mai protuberancia-fényképekkel vetjük össze. Azt várnák, hogy a mai pontos, részletes fölvételek eleve informatívabbak, mint Fényi régi rajzai. Ez azonban nem így van: a fotófölvételek irány nélküliek („vakok”), s ezért ahhoz, hogy információhoz jussunk segítségükkel, koncentrált, a hasznos információkat kiemelésére törekedő tekintettel kell tanulmányoznunk őket. Fényi rajzai viszont – sok kiváló természettudományos rajzhoz hasonlóan, de Fényinél talán különösen karakterisztikusan – a pontosság és a hűség mellett egyúttal megmutatnak, láttatnak és értelmeznek. Az, hogy mily fontos ez a rajzolatban már magában is megjelenő láttató-értelmező mozzanat, azóta a „fényképező” csillagászat számára is nyilvánvalóvá vált, s ezért jelentek meg és váltak tudományos körökben is népszerűekké a különböző trükkökkel karakterisztikusan átszínezett, az emberi szem vagy a fotólemez számára egyébként meg nem jelenő színek pompájában ragyogó – a valóságos természeti jelenségnek ugyan nem megfelelő, de annak közvetlen, „hűséges” képénél több információt szolgáló – csillagászati fényképek.

A Fényi-féle rajzok egy része azonban még ennél is többet tartalmaz: egyes protuberancia-rajzok már-már műalkotásként tűnnek föl, melyben alkotójuk érzései, személyisége jelenik meg. Egyfajta finom, átszellemült költői szenvedélyesség, a lerajzolt tárgy puszta léte és szépsége fölött érzett tiszta öröm, mint az élet és az élet színteréül szolgáló világ fölötti általános örömérzet koncentrált kifejeződése. A napperem szélének folyton változó föllángolásai valamiképpen s valahol mélyen, tudat alatt talán Fényi számára életének, sorsának szimbolikus megjelenéseivé is váltak: a szülők korai elvesztése, a fiatalkori súlyos betegség és a várt misszió elmaradása után a földi világunk számára fényt szolgáló égitest kutatása; a rajta megfigyelhető, folyamatos, törvényszerű, ám mégis változatos és esztétikai élményt is nyújtó események vizsgálata és megörökítése; az ennek során elért hírnév és elismerés – melyről szerényen, de mégis határozott büszkeséggel számol be leveleiben –: mindez mint élet és sors, talán egyúttal földi küldetésének beteljesülését, a harmónia meglelését is jelentette Fényi számára.68

3.7. Fényi tudományos munkásságának elismertsége

Fényi 1913-ig vezette igazgatóként a kalocsai obszervatóriumot, ahol e pozícióban tanítványa és munkatársa, Angehrn Tivadar követte. Fényi ekkora már nemzetközileg elismert és megbecsült kutató volt, akinek tanulmányai, közleményei öt (német, angol, francia, olasz és néha latin) nyelven jelentek meg a legrangosabb nemzetközi csillagászati szaklapokban. Nemzetközi elismerése elsősorban publikációinak elfogadásában, a hivatkozásokban, és abban a tekintélyben nyert kifejezést, amelyet a Haynald Obszervatórium Fényi által szerkesztett napfizikai témájú kiadványai a nemzetközi tudományos életben kivívtak maguknak. Formális, intézményi elismerésként elsőként a római „Academia Pontificia dei Nuovi Lincei”, majd az olasz spektrográfiai társaság („Societá degli Spettroscopisti italiani”) választotta tagjai közé. Az utóbbi különösen értékes szakmai elismerést jelentett, hiszen ez volt a Nap és a csillagok kutatásában a spektrográfia úttörő időszaka, s ebben az olasz csillagászatnak – Angelo Secchi nyomdokán haladva – meghatározó szerepe volt.

A nemzetközi elismeréssel szemben a hivatalos magyar tudományos élet elismerése viszonylag későn érkezik meg: csupán 1917-ben – már igazgatói állásából való nyugalomba vonulása után, 72 éves korában – választják meg a Magyar Tudományos Akadémia III. a) alosztálya levelező tagjának, s bár nemzetközi publikációinak száma és elismertsége messze fölülmúlta sok rendes akadémiai tag teljesítményét és elismertségét, sohasem vált rendes taggá. Fényiben ennek ellenére nem volt sértődöttség, s bár nyilvánvalóan tudatában volt munkássága nemzetközi jelentőségének, örült annak, hogy végül – ha csak levelező tagként is – a magyar akadémia is tagjainak sorába fogadta, s büszke volt akadémiai tagságára.

Halláskárosodása miatt azonban, melynek következtében már nem sokkal a csillagda igazgatóságának átvétele után le kellett mondania a tanári tevékenységről, s amely levelező akadémikusi kinevezésének idejére már igen súlyossá vált, az akadémiai közéletben ekkor sem vesz személyesen részt. Székfoglaló előadását távollétében Harkányi Béla olvassa föl, s a III. a) osztály üléséire beküldött Fényi-előadásokat is távollétében mutatják be akadémikus társai.

Ha a Magyar Tudományos Akadémián belüli elismertsége nem felelt is meg Fényi tudományos teljesítményének és elismertségének, a nemzetközi csillagászati szakma mindmáig tisztában van Fényi tudománytörténeti jelentőségével. A csillagászat rendelkezik egy sajátos, a múlt csillagászai számára posztumusz kiadásra kerülő, mintegy „kis Nobel-díjnak” tekinthető elismeréssel, amely nem pénzzel, hanem ennél maradandóbb jutalommal jár: egy holdkráternek a kutatóról történő elnevezésével. Fényi Gyula azok közé tartozik aki részesült e megtiszteltetésben: a Hold túlsó oldalának egyik krátere 1971 óta az ő nevét viseli.

Tudományos munkásságát méltatva ugyanakkor nem szabad elfelejtkeznünk arról, hogy Fényi Gyula elsősorban mélyen hívő ember, pap és jezsuita szerzetes volt, aki példamutató életével, odaadó szorgosságával, szerénységével és a társai iránt mutatott törődésével természettudósi teljesítményétől függetlenül is kivívta rendtársai megbecsülését és tiszteletét. Ezért nem volna teljes, ha nem említenénk meg, hogy a magyar jezsuiták között Fényi Gyula emlékét ma is kiemelt tisztelet övezi, ami többek között abban is kifejezésre jutott, hogy a Magyarországra másodszori kiűzetése után ismét visszatérő rend első – s mindmáig egyetlen – gimnáziumát Miskolcon Fényi Gyuláról nevezték el.

Fényi 1913-ban köszönt le az igazgatóságról, ám még 1917-ig folytatta megfigyeléseit. Amikor 1917 után erősen megromlott látása miatt végleg föl kellett hagynia a megfigyelésekkel, fölszabaduló idejét a még földolgozatlan megfigyelési anyagok közlésre történő előkészítésére fordította. Élete utolsó hónapjaiban, amikor már meggyengült szervezete miatt erre sem maradt ereje, társai visszaemlékezése szerint hívő emberhez méltóan, türelemmel és megadással várta a halált, mely 1927. december 21-én, 82 éves korában érte utol.

"A honi Kopernikusz-recepciótól a magyar Nobel-díjakig" című könyvben megjelent írás másodközlése

Konkoly Thege Miklós és Fényi Gyula 3/1.

Konkoly Thege Miklós és Fényi Gyula 3/3.

A rovat további cikkei