Főoldal Csillagászattörténet Magyar csillagászat 19-20. század Csillagászati tapasztalataim a Szent István Gimnáziumban - a Haynald Obszervatórium mindennapjai
   

 

Csillagászati tapasztalataim a Szent István Gimnáziumban - a Haynald Obszervatórium mindennapjai Konvertálás PDF-formátumba Nyomtatás Elküldés emailben
Szerző: Simon Attila | 2007. március 07., szerda

1998-ban azzal a céllal iratkoztam be a Szent István Gimnáziumba, hogy az ott lévő 30 cm-es Cassegrain-teleszkóppal majd megfigyeléseket fogok végezni. A gimnáziumban csillagászati szakkör indítását is megígérték - ez volt a másik szempont, hogy a gimnáziumban folytattam tanulmányaimat.

Első osztályban azonban szakkör nem indult, kevés volt a jelentkező (csupán jómagam). Miután a földrajztanárom jobban megismert, megengedte, hogy egyedül észleljek a csillagdában, természetesen saját felelősségre.
Nagyon meglepődtem, hogy a csillagda milyen elhanyagolt, "romos" állapotban van, de az optikai minőséggel eleinte még meg voltam elégedve. A csillagdában két távcső található: a 30 centiméteres Cassegrain kb. 2 méteres fókusszal és egy 10 centiméteres, kb. 1 méteres fókuszú refraktor. A távcsövekhez mindössze két darab okulár tartozott. Ezen kívül van egy meridiánszoba, amely mostanra kiállító terem lett, benne a meridiántávcsővel (optikák nélkül, egyszeres nagyítást adva). Ezen kívül sok értékes műszer található még a csillagda helyiségeiben, így egy körülbelül 150 éves távírógép és sok 19. század végi könyv, tele meteorológiai megfigyelésekkel, leírásokkal.
A kupolák szerkezeti megoldására a kalapos kupola a jellemző. Forgatásukkal nincs probléma, azonban kinyitásuk nem egyszerű művelet, nem is mindig sikerül tökéletesen.
Az első év alatt főleg a 30 cm-es távcsővel végeztem megfigyeléseket, észleltem az M57-et, M13-at, M31-et, a Jupitert, Szaturnuszt, Vénuszt és a Holdat. Az M31-et bontás nélküli grízes, csomós halmaznak láttam, míg a Jupiter és a Szaturnusz eléggé elmosódott volt. A teleszkópban a Hold nézett ki a legjobban. Ekkor még elégedett voltam a látottakkal, hiszen az akkori 50/300-as refraktoromhoz képest sokkal szebben mutatta az objektumokat.
Az 1999. augusztus 11-i napfogyatkozásra azonban megkaptam 114/900-as Newton típusú távcsövemet. A teleszkópom teljesítménye elérte, sőt annak jusztírozása után meg is haladta a gimnáziumi teljesítményét. Elgondolkodtató volt a kérdés: vagy az én távcsövem kiváló, vagy a gimnáziumi a nem egészen tökéletes. A következő évben már tudtam: az én teleszkópom erős középkategóriájú, míg a Cassegrainen lehetne mit javítani. Hosszabb tanulmányozás után rájöttem a hibákra: a főtükör alumíniumrétege eléggé el van oxidálódva, a 30 centiméteres főtükörhöz 12-13 cm-es segédtükröt illesztettek, a jusztírozás beállítására pedig egy görbe rúd szolgált, melyet elforgatva a segédtükör dőlésszöge változott.
Második évfolyamban, látván, hogy milyen sokat foglalkozom a csillagászattal, földrajztanárom felkért, hogy indítsam el a csillagászati szakkört, heti egy alkalommal. Ezt szívesen el is vállaltam, és egy öt fős csapatot szedtem össze. A csillagos ég megismertetésével kezdtem, hogy minél többet tudjunk ennek révén észlelni. Az öt fős szakkörből három fő lett, majd végül egyetlen diák maradt. Sok érdekes dolgot meséltem, a legérdekesebb és legismertebb mély-ég objektumokat be is mutattam számukra.
Harmadik évfolyamban nem indult szakkör, nem volt elég jelentkező. Szakköröket az új szabály szerint minimum öt fő részvételével, és szaktanár ellenőrzésével lehetett volna tartani.

A Betelgeuse 2001. szeptember-októberi számában megjelent cikk másodközlése

A rovat további cikkei