Főoldal Csillagászattörténet Magyar csillagászat 19-20. század A „Fényi”- jelenség: Fényi Gyula és a jezsuita csillagászat
I. rész
   

 

A „Fényi”- jelenség: Fényi Gyula és a jezsuita csillagászat
I. rész
Konvertálás PDF-formátumba Nyomtatás Elküldés emailben
Szerző: Székely László | 2005. január 04., kedd

I. A „Fényi jelenség” [1]

Ha az 1850-es évek, vagy a kiegyezés korának Magyarországára tekintünk, azt látjuk, hogy a korábbi ígéretes, száz esztendős magyar csillagászattörténet után a csillagászat gyakorlatilag eltűnt Magyarország térképéről. Így 1849-ben a hadicselekmények során a Gellért-hegyi csillagda megrongálódott [2], majd később az osztrákok az építményt megsemmisítették, a csillagda műszer- és könyvállománya pedig a pesti egyetem pincéjébe került. A polihisztor Nagy Károly által alapított, kiváló könyvállománnyal rendelkező bicskei csillagdát az alapító az őt ért atrocitások hatására a szabadságharc leverése után fölajánlotta I. Ferenc Józsefnek, s annak a császári adminisztráció ellehetetlenítette működését. Az egri, a gyulafehérvári és a kolozsvári csillagda pedig ekkora már teljesen elavulttá vált. A represszió miatt a megsemmisült Gellért-hegyi obszervatórium újjáépítése szóba sem jöhetett, s a csillagászat a Magyar Királyi Egyetemen is teljesen elveszítette jelentőségét: csupán a földrajz részeként oktattak itt – alapfokú – csillagászati ismereteket. [3] S a magyar csillagászat történetében beállt ezen kedvezőtlen fordulat öngerjesztő folyamattá vált: amikor a kiegyezés után föllendül a gazdasági fejlődés az országban, s állami támogatással tudományos és oktatási intézmények alapulnak, a csillagászatra – mely pedig az európai természettudomány egyik vezető ága volt akkor – nem jutottak állami források. Mégis, a XIX. és XX. század fordulóján Magyarországon újra virágzik a csillagászat és a csillagászati kultúra. Az országban két nemzetközileg számon tartott obszervatórium működik: az ógyallai és a kalocsai, melyek vezetői, Konkoly Thege Miklós és Fényi Gyula nemzetközileg elismert tudós személyiségek.

Jelen előadásomban a XIX. századi magyar csillagászattörténet e két jelentős személyisége közül Fényi Gyula tudományos munkásságának kultúrtörténeti vonatkozásaival szeretnék foglalkozni.

Fényi Gyula esetében a kultúrtörténeti vizsgálódás különösképpen indokoltnak tűnik. A kiegyezés utáni Magyarországon, a gazdasági és kulturális fejlődés részeként és következményeként a magyar szellemi életben is jelentős változások történtek. Így csökkent a magyar kultúra egyoldalú humán orientáltsága, s egyre nagyobb hangsúly tevődött a műszaki tudományokra és a természettudományra. Mindennek talán legszembetűnőbb jele a Budapesti Műegyetem megalapítása volt, amely hamarosan Európa egyik rangos felsőfokú intézményévé vált. Ez a dinamikus fejlődés azonban elsősorban Budapestre koncentrálódott, s ha a századforduló Magyarországának szellemi életére utalunk, akkor – az előbb említettek miatt joggal – főképpen Budapestre gondolunk. A kiegyezés utáni fejlődés e sajátossága következtében már ekkor, a Trianon előtti Magyarországon kialakult az ország egyoldalú Budapest-központúsága, s különösen így volt ez a természettudományok és a műszaki tudományok területén.

Ezt a sajátosságot figyelembe véve Fényi Gyula munkássága különös kontrasztként tűnik elénk. Hiszen Fényi egy közepes méretű, lehanyatlóban lévő vidéki mezővárosban, Kalocsában tevékenykedett és itt érte el az egyetemes csillagászattörténet szempontjából jelentős eredményeit. E kontraszt még élesebbé válik, ha figyelembe vesszük, hogy Kalocsa még az olyan Budapesttel szemben háttérbe szoruló, de mégis egyetemi-főiskolai, tudományos múlttal bíró városokhoz képest is igen szerény szellemi hagyományokkal rendelkezett mint Pozsony, Nagyszombat, Debrecen vagy Kolozsvár.

Ám Fényi munkássága más szempontból is sajátos színfoltot jelent a századforduló magyar szellemi életében. Bármennyire ellentmondásos volt a kiegyezés utáni magyar kapitalizácó, Budapest fejlődése szükségképpen a feudális struktúrák meggyengülésével, széttöredezésével, az egyházak és a vallás háttérbeszorulásával járt, s ennek következtében a századforduló Budapestjét az anti-feudális értelemben vett haladó, szabadelvű szellemiség jellemezte. Általánosan elfogadott, hogy az akkori Magyarország szellemi teljesítményei ebben a haladó, liberális környezetben születtek meg, s ez még akkor is igaz, ha a politikai konzervativizmus szükségképpen jelen volt. Gondoljunk pl. csak arra, hogy Ady Endre konzervatív ellenpólusa, gróf Tisza István a Szabadelvű Párt vezető politikusa volt. Így Fényi Gyula munkássága vidékiségén túl azért is figyelmet érdemel, mert kifejezetten konzervatív-vallásos intézményi és szellemi környezetben, e környezet által meghatározottan tevékenykedett, s vált a korszak egyik kiemelkedő magyar természettudósává.

Azt a tényt, hogy Fényi a századforduló Magyarországán, egy lehanyatlóban lévő vidéki mezővárosban konzervatív intézményi-szellemi föltételek között tudománytörténetileg jelentős természettudományos eredményeket ért el - akkor, amikor az alapvetően haladó-liberális szellemiségű Budapest már egyoldalúan az ország szellemi és kulturális centrumává vált – a következőkben röviden a „Fényi-jelenség”-nek fogom nevezni. [4]

II. Az előadás tárgya

Előadásomban azt a kérdést vizsgálom, hogy mi tette lehetővé a „Fényi-jelenség”-et”. Kicsit sarkosabb megfogalmazásban, s tekintetve véve azt, hogy a dinamikus fejlődés ellenére Budapest és Magyarország mégiscsak mind tudományos mind szellemi szempontból az európai centrum peremén maradt, e kérdést a következőképpen is megfogalmazhatjuk: mi tette lehetővé, hogy Fényi a „periféria perifériáján”, konzervatív-feudális szellemi és intézményi feltételek között az egyetemes csillagászattörténet szempontjából jelentős természettudományos eredményeket érjen el?

Látni fogjuk, hogy a Fényi-jelenség két eleme közül az egyik – a konzervatív intézményi és szellemi meghatározottság – kulcsul szolgál a másik megértéséhez, ahhoz, hogy miképpen lehetett sikeres Fényi a „periféria perifériáján”. Vizsgálódásunk eredménye azzal a csillagászat történetén messze túlmutató tanulsággal szolgál, hogy szemben az általánosan uralkodó fölfogással, egy korszakváltás során a letűnő korszak továbbélő szellemisége és intézményei is elősegíthetik szellemi értékek és tudományos sikerek megszületését.

Vizsgálódásom ugyanakkor nem csupán Fényi felől, a „Fényi-jelenséget” lehetővé tévő tényezők megismerése szempontjából érdekes. A XIX- XX. század fordulója, s a XX. századi századelő a magyar gondolkodástörténet egyik legizgalmasabb korszaka. A magyar kultúrában hagyományosan vezető szerepet játszó költészetben ekkor kezdi alkotói pályafutását a fiatal Ady Endre és a nyugatos nemzedék, s – a filozófiától idegen magyar szellem mítoszának mintegy cáfolataként – ekkor írja első filozófiai tárgyú műveit az irodalomtudomány és az irodalmi esszé területén már magának elismerést szerző Palágyi Menyhért, az első nemzetközileg is respektált magyar filozófus. A társadalomtudományok területén ekkor bontogatja szárnyait az a generáció, amely oly neves gondolkodókat adott a világnak, mint Polányi Károly, Hauser Arnold, Mannheim Károly (s természetesen a későbbi kommunista fordulata miatt mára szalonképtelenné vált és hívei által is elhallgatott, de kétségtelenül említésre méltó filozófus, Lukács György). S ekkortájt, itt kezdi pályafutását a később Nobel-díjat kapott neves kémikus, Hevesi György, s itt ismerkednek meg a természettudományokkal s kapják meg egész életükre szóló indíttatásukat azok a fiatalemberek, akik később a század neves fizikusaiként válnak világszerte ismertté, így Wigner Jenő, Szilárd Leó, Neumann János, Gábor Dénes, Teller Ede …

A természettudós-csillagász, Fényi tudományos teljesítménye ugyancsak ezen időszakhoz (a XIX. század végéhez és az ezt követő századfordulóhoz) kapcsolódik. Ezért, ha a „Fényi-jelenség” kifejezés bevezetésével egyik oldalról arra utaltunk, hogy Fényi munkássága több vonatkozásban is sajátos kontrasztként tűnik elénk korának szellemi-kulturális hátteréhez képest, akkor másik oldalról Fényi munkássága, s a „Fényi–jelenség” integráns része is e korszak magyar szellemi életének. Ezen korszak magyar gondolkodás- és kultúrtörténetével foglalkozó egyetlen munka sem lehet teljes anélkül, hogy ne vetne legalább egy rövid pillantást Fényire – még akkor is, ha nem kifejezetten a természettudomány áll középpontjában. Hiszen Fényi tudományos munkássága és a Fényi-jelenség – Fényi „vidékisége” és jezsuita volta - a magyar természettudomány történetének részeként egyúttal a magyar szellem, a magyar kultúra történetének is figyelmet érdemlő mozzanata.

Bár magát a Fényi-jelenséget a XIX. század végi, Budapest-centrikusággal jellemzett magyar gondolkodás- és kultúrtörténet összefüggésében definiáltuk, Fényi munkássága gondolkodástörténetileg egyúttal ennél egyetemesebb kontextusba is ágyazódik. A francia fölvilágosodás óta makacsul meghonosodott az a hit, hogy a vallás, az egyház, egyik oldalról, s a természettudomány és a természettudományos kutatás intézményei, a másik oldalról, szemben állnak egymással, s a vallásos kutatók is mintegy csupán a vallásos meggyőződésüket háttérbe szorítva lehetnek eredményesek a természettudományokban. Ez a mítosz a XIX. században különösen erős volt, de ma is makacsul tovább él, s jelen van olyan nagy népszerűségnek örvendő természettudományos ismeretterjesztő művekben is, mint pl. Dawkins „A vak órásmester” című könyvében [5], vagy Stephen Hawking „Az idő rövid története” című bestsellerében. [6] Anélkül, hogy egy adott időpont hivatalos vallásos doktrínája és az új fölfedezések (Galilei, Darwin, stb.) közötti konfliktusok megtörténtét tagadnunk kellene, könnyű belátni, hogy ez az általánosan elterjedt hit hamis, s a természettudomány és a vallás ellentéte nemcsak hogy nem szükségszerű, de nem is alapvető. A közfelfogásban tévesen ugyancsak a természettudományos haladással szembenállónak tekintett jezsuita rendhez tartozó, mélyen vallásos Fényi tudományos tevékenysége, eredményei élő és hatásos cáfolatát adja e hamis mítosznak.

Végül – tekintettel az alapvetően természettudományos műveltségű hallgatóságra – hangsúlyozni szeretném azt a fontos módszertani mozzanatot, hogy a szigorú ok-oksági természettudományos gondolkodással szemben a kultúrtörténeti vizsgálódások csak ritkán lelhetnek szigorú oksági meghatározottságokra, s azok emellett sem érvelhetnek a természettudományok módjára. Jelen esetben pedig ilyeneket nem is keresek: célom azoknak a gondolkodás- és kultúrtörténeti összetevőknek a megmutatása, melyek lehetővé tették a Fényi-jelenséget. Ezek bemutatásával, illetve az ezekre való utalással semmiképpen sem szeretném azt állítani, hogy ezek Fényi sikeres tudományos munkásságának okai volnának, vagy önmagukban magyarázatul szolgálhatnának Fényi tudományos elhivatottságára, munkamódszerére és eredményeire. [7]

III. A Fényi- jelenség kulturális, intézményi és gondolkodástörténeti háttere.

A Fényi-jelenséget lehetővé tévő gondolkodástörténeti-kulturális mozzanatokat jellegük szerint három nagy csoportba sorolhatók:
1. A pénzügyi-kulturális háttér
2. Az intézményi háttér
3. A gondolkodástörténeti- tudományos háttér

A következőkben – az adott keretek korlátozottsága miatt – csupán röviden fogom ismertetni e tényezőket.


1. A pénzügyi-kulturális háttér: a reformkori hagyományokat továbbfolytató magyar nemesi tudománypártolás

A pénzügyi és kulturális háttér egymáshoz kapcsolása első pillanatra talán furcsának tűnhet, hiszen a pénz és a kultúra világa gyakran ellentétként viszonyul egymáshoz. A jelen esetben azonban e kettő összefonódik, hiszen a kalocsai csillagvizsgáló megalapításának ötlete Haynald Lajos (1816-1891) bíboros érsektől származott, s az alapítás pénzügyi hátterét, valamint a csillagvizsgáló későbbi működésének pénzügyi fedezetét is Haynald érsek biztosította. Haynald érsek széles látókörű, természettudományosan képzett főnemes volt, aki tudománypártolói tevékenységével az elsősorban Széchenyi István nevével fémjelzett reformkori nemesi hagyományt, mint kulturális tradíciót folytatta tovább. Ez a fajta hagyomány a magyar nemesség fokozatos gazdasági és pénzügyi térvesztésével, a társadalmon belüli helyzetének és politikai viselkedésének megváltozásával a századfordulóra fokozatosan eltűnik, s Haynald érsekben – aki maga is kiváló botanikus volt, s akit ezért nemcsak a közért való cselekvés politikai eszméje, hanem a természettudományok iránti őszinte érdeklődése is vezetett tudománypártolói tevékenységében – e tradíció egyik utolsó jeles képviselőjét tisztelhetjük. [8]

De a reformkori nemesi tudománypártolói tevékenység mint kulturális hagyomány jelenik meg Konkoly Thege Miklós szerepvállalásban is, aki Haynald kérésének eleget téve szakmai tanácsadással és közreműködésével támogatta kalocsai csillagvizsgáló megalapítását, s aki mint saját – ógyallai - csillagdájának alapítója és egyben gyakorló csillagász a magyar nemesi rend másik kiváló tudománypároló személyisége volt az adott korszakban. [9] A kalocsai csillagvizsgáló létrejöttében igen fontos és szerencsés körülmény volt e két kiváló személyiség összetalálkozása – még akkor is, ha a kalocsai műszerválasztás tekintetében Konkoly Thege talán nem a legszerencsésebb módon járt el.

2. A kalocsai csillagvizsgáló intézményi-szervezeti háttere: a katolikus egyházi hierarchia és a jezsuita rend

Haynald Lajos főnemesi rangja a katolikus egyházi hierarchián belül elfoglalt méltóságából származott. Bár a kalocsai csillagvizsgálót magánvagyonából támogatta, nyilvánvaló, hogy tudománypártolói tevékenysége elképzelhetetlen lett volna a katolikus egyházi intézményrendszerben elfoglalt pozíciója nélkül. Ennyiben a kalocsai csillagda megalapításkor közvetve, a háttérben ott volt a katolikus egyház. E tényező pedig már érthetőbbé teszi Kalocsa szerepét a történetben. Ha a XIX. századvégi Magyarországon Kalocsa csupán egy vidéki – még csak egyetemi hagyományokkal sem rendelkező –, jelentőségét egyre inkább elveszítő mezővárosnak tűnt, az egyházi hierarchia szempontjából kitüntetett város: érseki központ volt. Ez persze önmagában még nem tette szükségszerűvé, hogy bármilyen értelemben is tudományos vagy szellemi centrummá váljon. Ám az az ellentét, mely a város egyházi kitüntetettsége s fokozatos politikai és gazdasági térvesztése között feszült ebben az időszakban, meghatározta közérzetét, s lakossága e térvesztést oly módon törekedett ellensúlyozni, hogy megpróbált - Kerkai György szavaival - a „szellem és a lélek” városává válni. [10] A város ezen közérzetéhez és törekvéshez jól illett Haynald felajánlása a csillagvizsgáló alapítására és támogatására, mint amiképpen ugyanezen törekvés érződik a korábbi érsek, Kunszt József (1790-1867) azon döntésében is, mellyel a csillagvizsgálót később befogadó intézmény, a jezsuita rend kalocsai megtelepedését támogatta és lehetővé tette. [11]

S nemcsak Kalocsa oldaláról volt meg a befogadó készség. Ha egyik oldalról Kalocsa mint érseki város gazdasági hanyatlását a szellem és a kultúra területén próbálta meg ellensúlyozni, másik oldalról a jezsuita rend tradicionálisan törekedett arra, hogy a politika, a gazdaság és a szellem virágzó központjai mellett a kevésbé fejlődő vidékeken, a perifériákon is jelen legyen. Mindezek nyomán, ha nem is volt szükségszerű, nem volt teljesen esetleges sem, hogy a Magyarországra, Nagyszombatra történő 1853-as visszatértük után a jezsuiták egyik rendházukat és iskolájukat éppen Kalocsán hozták létre 1860-ban. (XIV. Kelemen pápa francia befolyásra 1773-ban föloszlatta a rendet, s a hazánkban Oláh Miklós, esztergomi érsek támogatásával 1561-ben megjelenő jezsuitákat ennek nyomán Magyarországról is kiutasították.)

Persze a Haynald érsek támogatásával létrehozandó csillagvizsgáló működhetett volna minden intézménytől függetlenül, vagy a város - esetleg egy nem jezsuita egyházi vagy világi gimnázium - kezelésében is, s az sem zárható ki, hogy ezen esetben is jelentős tudományos eredmények születtek volna a csillagda falai között. Ám akkor, ott Kalocsán a jezsuita intézményhálózat adott otthont a csillagvizsgálónak, s az ezen intézményhálózat keretében vált Európa egyik neves napkutató obszervatóriumává. S mint a következőkben látni fogjuk,– a vallásnak és különösen a vallási rendekben uralkodó szigorúan vallásos élet- és szemléletmódnak tévesen tulajdonított tudományellenességgel szemben – a jezsuita meghatározottság, s a jezsuita intézményi hálózat által közvetített jezsuita szellemiség nem csupán nem akadályozta, hanem kifejezetten segítette, hogy e csillagvizsgáló ne maradjon meg csupán egy középiskolai bemutató csillagvizsgálóként, hanem Haynald érsek törekvésének megfelelően tudományos centrummá váljék.

3. A gondolkodástörténeti-tudományos háttér: a jezsuita szellemiség és a jezsuita természettudományos tradíció

A jezsuiták rendje – legalábbis az olyan régi rendekhez képest mint a bencések vagy a ferencesek rendje – viszonylag fiatal: Loyolai Szent Ignác (1491-1556) 1540-ben alapította. A rend azonban megalapítása után hihetetlenül gyorsan fejlődött, s pár évtized alatt a keresztény világ legbefolyásosabb, legaktívabb, iskolahálózatában a legkiterjedtebb, az oktatás tekintetében a leginkább elismert rendjévé vált. A rend iskolarendszere, erős egyházi és világi befolyása sokak csodálatát – s persze egyúttal sokak gyűlöletét – fölkeltette. Ám a rend dinamikáját, teljesítményét, sikereit senki sem tagadhatta. A jezsuitákkal foglalkozó irodalom gyakran találgatja a jezsuiták sikereinek titkát, s azt gyakran a rend szigorú belső, katonai jellegű szervezetében, fegyelmében leli meg, mely arra vezethető vissza, hogy az alapító Loyolai Szent Ignác korábban katona volt. Ám a jezsuita rend szigorú szervezete csupán a fölszín. Úgy tűnik számomra, az igazi titokhoz René Fülöp-Miller került közelebb „A jezsuiták hatalma és titka” című művében. [12] Fülöp-Miller a jezsuiták sikereinek magyarázatát nem annyira a szervezetben, mint inkább a jezsuita szellemiségben véli fölfedezni. A hagyományos középkori fölfogás szerint a földi embernek Istenhez való viszonya végső soron kívül van a személy hatókörén. Amit tehetünk, az csupán a remény jegyében történő passzív, Isten megnyilvánulásának befogadására fölkészülő várakozás, maga a várt esemény azonban a személy tudatos akarata és cselekedetei szempontjából csupán esetlegesen: Isten kiismerhetetlen akaratának függvényében következhet be, vagy maradhat el. A jezsuita rend alapítója, Loyolai Szent Ignác viszont határozottan szakított e fölfogással, és kifejezetten hangsúlyozta, hogy az ember Istenhez való viszonya, Isten megtalálásának lehetősége a személy tudatos akaratán s racionális törekvésén múlik, s mindenki eljuthat Istenhez, aki ezt értelmével tudatosan akarja, és tudatosan hajlandó erőfeszítéseket tenni e cél érdekében. Azaz Loyolai Szent Ignác szerint a hit értelmében vett földi boldogság nem csupán isteni kegyelem, melynek érdekében a földi ember a várakozáson és a reményen túl semmit sem tehet, hanem a hívő ember azt akaratlagos törekvésével, aktív cselekedetekkel elérheti. A dolog egyedül azon múlik, hogy a személy törekvése során célszerűen használja-e föl természetes képességeit. „Istent bármikor megtalálhatom, ha akarom” – nyilatkozott egyszer erről rendtársai előtt. [13]

Mármost az az emberkép, mely az embert a saját sorsa és a világ fölött befolyással bíró, saját életéért, szelleméért és erkölcséért felelős lényként jeleníti meg, a reneszánsz és a humanizmus új s meghatározó mozzanataként alakult ki, s mindmáig lényeges összetevője a modern európai kultúra szellemi-erkölcsi beállítódásának. A jezsuita rend szellemisége tehát a hittel való összhangot megőrizve, ugyanakkor a hivő ember és Isten viszonyának újszerű fölfogásával mintegy integrálta magába a kibontakozó újkori európai kultúra e meghatározó elemét.

E szellemiségből logikusan következett a világ iránti fokozott érdeklődés, hiszen az általa megkövetelt aktív életvitel a világ ismeretét föltételezte. S e szellemiségből érthető meg a jezsuita oktatás hatékonysága és sikere is: ha az Istenhez vezető helyes út megmutatható, s alapvetően nem Isten kiismerhetetlen kegyelmén, hanem a személy tudatos, akaratlagos törekvésén múlik annak meglelése, akkor ebből szükségképpen következik a példamutatásnak, a nevelésnek kitüntetett szerepe.

A jezsuiták új szellemiségének fontos részét képezte a természettudományok iránti fogékonyság. Egyrészt a rend intellektuális beállítódása miatt elkerülhetetlen volt, hogy legkiválóbb szellemi képviselői között legyenek olyanok, akik kifejezetten érdeklődnek az új természetfilozófiai és természettudományos elméletek iránt. Másrészt a rend világosan fölismerte azt is, hogy a természettudományos igazság új, minden tekintélyt elutasító ideája alkalmas az egyházi tekintély, a Szentírás és a hitbéli tanítás aláásására. E veszélyre azonban a jezsuiták nem a konzervatív egyházi körökre jellemző merev tagadással reagáltak, hanem éppen ellenkezőleg: a rend intenzíven a természettudomány felé fordult, s az új eszmékhez és elméletekhez alkotó módon viszonyulva arra törekedett, hogy azokat a hit és az egyház szolgálatába állítsa. [14] A francia felvilágosodás óta elterjedt népszerű fölfogással szemben tehát (amelyet magyar nyelvterületen pl. Száva István: „A hiúz a Napba néz” című, Galileiről szóló népszerűsítő regénye is követ), a jezsuiták nem voltak „peripatetikusok”. Éppen ellenkezőleg: a Loyolai Szent Ignác által alapított, s a merev egyetemi hierarchián kívül álló Collegio Romano a kor jelentős matematikai és fizikai fellegvárává vált, amely a skolasztikus természettudomány legjobb hagyományait folytatva hozzájárult az ekkora már megmerevedett, dogmatikussá váló egyetemi arisztoteléniánus természettudomány meghaladásához – többek között éppen a fiatal Galileire gyakorolt meghatározó szellemi befolyásával. [15]

Vekerdi László következőképpen idézi föl a jezsuita oktatás és tudományosság ezen időszakát Így él Galilei című könyvében:

„A jezsuiták képviselték ugyanis a kor pedagógia avangárdját. Loyola nagy fölismerése, hogy az Egyház ügyének föllendítése elképzelhetetlen a korszerű tudományos ismeretek elsajátítása és fölhasználása nélkül, ekkora bőven kamatozott. A jezsuiták nevelőintézeteiben a „hét szabad művészet” középkori biflázásait gondolkozásra szoktató élénk szellem váltotta föl, s már csak ezért is nagy szerep jutott itt a matematika oktatásának, matematikai föladatok megoldásának. A csillagászat és a fizika oktatásában már óvatosabbak voltak a jezsuiták, hisz ügyelniök kellett, nehogy bármilyen formában összeütközzenek a Szentírás szövegeivel; ámde a matematika elválaszthatatlanul összefonódott akkor a csillagászattal és a fizikával, s így az atyák között mindig akadtak kiváló matematikusok, akik éppen a csillagászatban és a fizikában jutottak valami szép fölfedezésre. A nagy rend nemzetek fölötti egységes szervezete pedig úgyszólván magától és akkoriban egyedülállóként megteremtette a modern tudományos munka egyik alapföltételét, az eredmények gyors és széleskörű cseréjét. A jezsuiták méghozzá nem a világtól elszigetelve működtek, hanem neveltjeiken keresztül bekapcsolódtak a mindennapi élet forgatagába, ám előkelő egyháziakként mindig megőrizve a kívülállás távlatos rálátását.” [16]

Ennek a Vekerdi álltal fentiek szerint jellemzett jezsuita „avangárd”-nak legfontosabb intézménye a már említett római „Collegio Romano” volt, melyet nem sokkal a rend alapítása után, 1551-ben maga Loyolai Szent Ignác hozott létre, s amely szinte azonnal a kor természetfilozófiai, matematikai és természettudományos kutatásainak színvonalas központjává vált. Szemben a régi egyetemek merev intézményi struktúrájával, mely konzerválta a peripatetikus arisztoteliánus tradíciót, a Collegio Romano-t, mely új intézmény volt, s nem tagolódott be a régi egyetemi struktúrába, a nyitottság és a merev arisztoteliánus tradícióval szembeni kritikus szemléletmód jellemezte. Persze ez nem jelentette azt, hogy a Collegio Romano-n belül ne Arisztotelész állt volna a természetfilozófiai-természettudományos tanulmányok középpontjában. Arisztotelész nélkül abban a korban e tudományterületek elképzelhetetlenek voltak – s nemcsak tekintélyi, hanem tartalmi okok miatt is. E vizsgálódások kiindulópontját és alapjait ekkor még Arisztotelész filozófiája, fizikája és logikája nyújtotta, s ez nem csupán a Collegio Romano-ra igaz: Arisztotelész nélkül Galilei fizikája sem jöhetett volna létre, aki maga is számos ponton élete végéig arisztoteliánus maradt. A tudományos konzervativizmus és a tudományos haladás kérdése nem Arisztotelész kiiktatásán vagy elfogadásán múlott, hanem azon, hogy alkotó, kritikai módon vagy csupán passzív, az arisztotelészi szövegekhez minden tekintetben mereven ragaszkodó befogadóként közelített-e valaki Arisztotelészhez.

Galilei korai írásaiban egyértelműen látszik, hogy a fizikus gondolkodásának formálódásában – így különösképpen az új, Galilei-féle mechanika kialakulásában – jelentős szerepet játszottak a középkori skolasztikus természetfilozófusok. A tudománytörténészek kezdettől fogva sejtették, hogy Galilei nem olvasta e szerzők eredeti műveit, s így sokáig kérdésként vetődött föl, hogy milyen közvetítésen keresztül jutottak el e „filozófus fizikusok” Galileihez. Az utóbbi évtizedekben – elsősorban William Wallace amerikai tudománytörténész kutatásai nyomán – úgy tűnik, megoldódott ez a rejtély: kiderült, hogy a fiatal Galilei a jezsuita Collegio Romano tagjainak tanulmányaiban és tankönyveiben találkozott e korábbi gondolkodókkal. [17]

Wallace azt is megmutatta, hogy a Collegio Romano hatása nem korlátozódott csupán a passzív közvetítő szerepére. A Collegio-n belül – elsősorban a kor kiváló matematikusa és természettudósa, Clavius (1537-1612) munkássága révén – a matematika és a természetfilozófia, a matematika és a fizika viszonyának új koncepciója alakult ki, mely előkészítette a matematikai eszközökkel dolgozó új természettudományt, s alapvetően befolyásolta a Claviust mélyen tisztelő, s vele intenzív levelezést folytató fiatal Galileit. De a jezsuita Clavius hozzájárult a fiatal Galilei szellemének formálódásához azáltal is, hogy miután Galileinek egyik hozzá – mai kifejezéssel: „tiszteletpéldányként” – eljutatott írásában logikai hibát fedezett föl, ezt ismertette Galileivel és az ilyen hibák elkerülése érdekében az arisztotelészi logika tanulmányozására hívta föl a később tudós óriássá vált tehetséges fiatalember figyelmét. Galilei megfogadta a tanácsot, s Arisztotelész logikája meghatározó hatással bírt későbbi gondolkodására, érvelési stílusára és írásai logikai fölépítésére. Ami pedig egy jellegzetesen galileánus témát, a zuhanó tárgyak mozgását illeti, az e tárgykör iránti érdeklődésének fölébredésében és a tárgyak esésének arisztoteliánus elméletétől való fokozatos eltávolodásának előkészítésében ugyancsak meghatározó szerepe volt a Collegio Romano jezsuita tudósainak. [18] A fiatal Galilei szellemi nyitottsága, kreativitása s tehetsége többek között éppen abban mutatkozott meg, hogy a tanulmányainak teret adó egyetemek tanárai mellett jó érzékkel rátalált a távoli Collegio Romano-nak a jövő természettudományát előkészítő kiváló tudósaira, s a peripatikus egyetemi tanárok helyett a jezsuita Clavius jelentette számára a követendő példaképet, tőle és társaitól várt szellemi útmutatást. Ezt figyelembe véve talán nem túlzás, ha a fiatal Galileit nem annyira egyetemi tanárainak, hanem a Collegio Romano tanítványának – vagy legalábbis a Collegio Romano tanítványának is – tekintjük.

Ám nemcsak a fiatal Galilei, hanem a későbbi sikeres és elismert tudós fizikus is intenzív kapcsolatot tartott a Collegio Romano-val. Így tudománytörténeti fordulópontot jelentő első távcsöves csillagászati megfigyeléseinek összefoglalását, az 1910 március 10-én megjelenő Siderius Nunciust (a „Csillaghírnök”-öt vagy „Csillagos üzenet”-et ) [19] eljuttatja az általa mélyen tisztelt Clavius atyának, s a fölvilágosodás Galilei-mítoszával ellentétben - Claviusnak egy minden bizonnyal valóban elhangzott epés megjegyzése ellenére [20] - a kezdeti kétely után (amely Galilei fölfedezéseinek meglepő volta mellett elsősorban az első Rómában használt távcsövek gyenge minőségére volt visszavezethető) a Collegio tagjai nem csak elismerik Galilei megfigyeléseinek helyességét, hanem fölfedezéseinek egyik fő hirdetőivé válnak. [21] Így amikor az egyház hivatalos hitbéli tanítása tekintetében az akkori legfőbb tekintély, Bellarmino bíboros a Collegio Romano-tól kér véleményt a Galilei által leírt távcsöves megfigyelések valóságosságáról, illetve arról, hogy azok mennyiben egyeztethetők össze a hittel, a Collegio igazolja a megfigyelések helyességét, s kifejti azon véleményét, hogy a hit tanításával sincsenek ellentmondásban. [22] Mindez pedig gyökeresen ellentétben áll azon nézettel, mely szerint az egyház képviselői arisztoteliánus alapon elutasították volna Galilei csillagászati megfigyeléseit. Valójában az ég változatlanságának és tökéletességének arisztotelészi tana abban az időben már az egyházi körökön belül sem volt általánosan elfogadott és vitathatatlan tanítás.

Ami a Galilei elleni első egyházi eljárást, és Kopernikusz tanításának hivatalos elítélését jelenti, az ehhez vezető folyamat nem a jezsuitáktól, de nem is az egyház fölső köreiből, hanem konzervatív egyetemi tanároktól indult ki, s a dominikánus rend konzervatív szárnyának megnyerése után jutott el Rómáig. A hivatalos római körök Bellarmino bíboros (1542-1621) vezetésével sokáig szerették volna elkerülni, hogy formális processzusra kerüljön sor. Abban, hogy mégsem így történt, a dominikánusok nyomása mellett szerepet játszhatott az is, hogy Galilei hibásan mérte föl az egyházon belüli erőviszonyokat, vagy egyszerűen kopernikánus propagandája során – meggyőződésének igazában bízva – nem akarta azokat figyelembe venni. Ma már nem tudjuk, hogy a szintén jezsuita Bellarmino bíboros, amikor a hivatalos eljárás elkerülésére törekedve Kopernikusz elméletével szemben kételyeit fogalmazza meg, s Galileit Kopernikusz kapcsán visszafogottságra kéri, mennyiben őszinte meggyőződésből jár el így, mennyiben törekszik az egyház tekintélyének rossz értelemben vett védelmezésére, s mennyiben enged jobb meggyőződése ellenében a konzervatív egyházi körök nyomásának. Az azonban bizonyos, hogy Bellarmino itt a fizika és a matematika különbségére hivatkozva megadja azt a formulát, amelynek keretei között Kopernikusz elméletével – azt hipotézisnek tekintve – tudományos szempontból háborítatlanul lehetett volna foglalkozni, s amit természetesen Galilei kopernikánus meggyőződése miatt nem tudott elfogadni. [23] Bellarmino szerepe ebből a szempontból ambivalens. Egyrészt a dominikánusokkal szemben fölvilágosult, Galileivel szemben megértő és barátságos. Másrészt nyilvánosan hirdetett álláspontjával tragikusan elzárta az utat annak lehetősége előtt, hogy az egyház semlegesnek nyilvánítsa magát a Kopernikusz elmélete körüli vitában, s ezzel – minden bizonnyal akaratán kívül – hozzájárult a második Galilei elleni pert megalapozó anti-kopernikánus egyházi álláspont megmerevedéséhez. Azt, hogy minden tekintélye ellenére egyáltalában lett volna-e lehetősége Bellarminónak a semleges álláspont elfogadtatásában, s ha igen, ő maga törekedett volna-e ilyenre, ma már eldönthetetlen.

A Galilei és a Jezsuita Rend közötti jó kapcsolat Galilei munkásságának kései időszakára jelentősen megromlik, ám ebben az egyház hivatalossá vált anti-kopernikánus álláspontja csak közvetve és részlegesen játszott szerepet. A Galilei által annyira tisztelt Clavius atya 1612-ben, a Galileivel szemben anti-kopernikánus álláspontot képviselő, de vele jóindulatú, és segítőkész Bellarmino 1921-ben meghal, és a Collegio Romano személyi összetétele fokozatosan kicserélődik. Ebből azonban még nem következett volna a jó viszony megromlása: ebben Galilei két igen szerencsétlen, vitatható föllépése játszott meghatározó szerepet.

Az egyik ilyen föllépés az 1619-1623 közötti üstökös-vitában történt. 1618-ban három új üstökös is megjelent az égen, melyek közül a harmadik különösen fényes volt. Az új üstökösök kapcsán a Jezsuita Rend a kiváló matematikus és építész – ugyanakkor egyházpolitikailag határozottan konzervatív – Horatio Grassi vezetésével és a rend földrajzilag nagy területet átfogó hálózatának segítségével (kétségen kívül anti-kopernikánus motivációtól vezettetve) az addigi tudománytörténetben példátlan megfigyelési programot szervezett az üstökös égi pályájának bemérésére. Ennek során az 1572-es szupernóva és az 1577-es üstökös vizsgálatakor a Tycho de Brahe által, majd az 1604-es szupernóva kapcsán Galilei által is használt módszert fölhasználva Európa különböző helyein figyelték meg az üstökösöket, és végeztek méréseket, hogy a mért pozíciók összevetésével az üstökös égi helyzetét meghatározzák. A Galilei és Newton (de még talán Herschel) korában is jellemző individuális megfigyelésektől eltérő, a modern tudomány számára példaértékűen megszervezett megfigyelésrendszer keretében az anti-kopernikánus indítatás ellenére korrekt mérések történtek és a parallaxis világosan észlelhető hiánya alapján Grassi – bár nem egészen korrekt érvekkel, de végeredményben – helyesen vonta le azt a következtetést, hogy az üstökösök a Hold fölötti szférában mozognak.

A megfigyelések ezen eredménye összhangban volt Tycho de Brahe korábbi ilyen eredményeivel, s azáltal, hogy így a kiváló megfigyelő csillagász tudományos tekintélyét növelte, a jezsuiták számára a Tycho de Brahe-féle földközéppontú rendszer tudományos értéke melletti közvetett érvként is szolgált. A programban részt vett jezsuiták ezért kíváncsian és várakozással tekintettek Galilei véleményére. Galilei azonban az akkor tudományos szempontból még egyáltalában nem elvetendő Tycho de Brahe-féle elmélet elleni ellenszenvétől vezetve rábírta tanítványát, Mario Guiduccit, hogy elleniratot írjon az üstökössel kapcsolatos vizsgálódásokat összefoglaló jezsuita művel szemben, melyet a Collegio Romano jegyzett, s amelyet minden bizonnyal maga Grassi fogalmazott meg. Ebben Guiducci kifejezetten negatívan viszonyul Tycho de Brahe rendszeréhez, s a jezsuita mérések eredményének ellenére kiáll azon arisztoteliánus nézet mellett, hogy az üstökösök a Hold alatti szférához tartoznak. Galilei kritikája (mert Guiducci művét mindenki Galilei álláspontja tolmácsolásának tekintette) mélyen megsértette a jezsuitákat, s személy szerint Grassit. A jezsuiták úgy érezték, hogy Galilei akár az elavult arisztoteliánus nézetekhez is kész ragaszkodni, minthogy legalább részben nekik adjon igazat. E Galilei irányában megváltozott jezsuita érzületről Giovanni Ciampoli 1619 július 12-i, Galileihez írt levelében a következőképpen ad hírt: „… mélyen meg vannak sértve, és készülnek a válaszra, és bár ismerem és méltányolom e tekintetben Kegyelmed következtetéseinek józanságát, mindezzel együtt fájdalom, hogy annyira megcsappant körükben a jóindulat és az elismerés, mellyel egyébként övezni szokták a nevét.” [24] (Kiem: Sz. L.) Guiducci vitairatára Grassi „Sarsi” álnéven válaszolt Libra Astronomica (Csillagászati Mérleg) című művével, mely igen éles hangnemű, sértődött stílusban íródott, és tudományon kívüli, a kopernikuszi tanítás tiltására vonatkozó hatalmi-tekintélyi érveket is fölvonultat. (Ciampoli előbb idézett levelében ennek készülődésére utalt.) Végül a négy évvel később, 1623-ban megjelent Az aranymérleg (Il Saggiatore) című művével Galilei saját nevén is bekapcsolódott a vitába, s sziporkázó, ugyanakkor a másik fél érzékenységével nem törődő éles vitastílusban újból elutasította a jezsuita csillagászoknak az üstökösök Hold fölötti pályájára vonatkozó állítását. Az üstökös-vitával megromlott a jezsuiták és Galilei közötti korábbi jó kapcsolat, s ettől kezdve a vérmesebb jezsuiták köreiben egyre inkább elterjed Galilei kapcsán a fordulat: „meg kell semmisíteni.” [25]

Az Aranymérleget sokan Galilei fontos módszertani összegzésének tekintik, amely előkészíti öregkori nagy művét, a Párbeszédeket a két világrendszerről. Az is kétségen kívül igaz, hogy az érvelési mód és a részletek tekintetében Grassival szemben Galileinek számos ponton igaza volt. Ugyanakkor a vita tulajdonképpeni tárgyának szempontjából – azaz annak tekintetében, hogy az üstökösök a Hold pályája fölötti égi jelenségek-e, vagy a Hold pályája alatt, pl. a légkör fölső köreiben keletkeznek-e - Galileivel szemben kétségen kívül a jezsuitáknak volt igaza, s ezen igazságuk a mai tudomány szempontjából is korrekt megfigyeléseken alapult. S arról sincs értelme vitatkozni, hogy vajon Guiducci első írásának jellege, stílusa vagy az abban foglaltak valóban okot adtak-e a jezsuiták sértődésére és Grassi ingerült reagálására. A lényeg az, hogy itt Galilei a jezsuiták természettudományos méréseivel, s az ezen a méréseken alapuló helyes következtetésével szemben egy téves arisztoteliánus álláspont mellett állt ki, s ennek során nem annyira tudományos megfontolások vezették, mint inkább a Tycho de Brahe-féle rendszer iránti ellenszenve. Tycho de Brahe rendszerét pedig Galilei éppen azért nem szerethette, mert az olyan – akkor még tudományosan védhető - földközéppontú magyarázatot adott az égi jelenségekre, mely Galilei távcsöves megfigyeléseivel is összhangban volt. (Így pl. a Vénusz Galilei által leírt változó, holdszerű sarlója Tycho de Brahe rendszeréből is következett.) A mából visszanézve persze könnyűnek tűnik Galilei javára és a jezsuitákkal szemben ítélkeznünk, ám ez koravén bölcsesség volna. Galileinek akkor még inkább csak filozófiai, mint fizikai jellegű érvek álltak rendelkezésre Tycho de Brahe elméletével szemben, hiszen nem voltak csillagparallaxisok és a kopernikuszi rendszer sem működött igazán jól – ezen az utóbbin csak a Kopernikusz rendszerének napközéppontúságát megőrző, de magát a rendszert tulajdonképpen elvető Kepler segített. Hasonlóképpen, Galilei árapályelmélete, amelyet Galilei Kopernikusz elméletének fizikai alátámasztására dolgozott ki, s amelyben ugyanúgy hitt, mint a jezsuiták hittek Tycho de Brahe rendszerében, mai szempontból tekintve tudományos kudarc volt. Így ha mindenképpen koravén bölcsek szeretnénk lenni, Galileit árapályelmélete miatt ugyanúgy el kellene ítélnünk, mint a Tycho de Brahét követő jezsuitákat. A valójában helyes álláspont persze, ha mind Galilei, mind a jezsuiták tudományos teljesítményét méltatjuk – függetlenül attól, mit igazolt belőlük az utókor, s mit nem.

A másik, még az üstökösvita előtt elkezdődő, s hosszabban elnyúló vita, melyben Galilei kérdéses szerepet játszott, a kezdetben „Apelles” álnéven publikáló jezsuita Christoph Scheiner (1573-1650) atyával bontakozott ki a napfoltok kapcsán. Száva István említett könyvében így ír erről:

(Galilei) „...rájött arra, hogy az udvari matematikusi rang nem védi meg az áltudósok elkeseredett dühétől. Amíg azonban az úszó testek ügyében nem sokat törődött velük, addig annál nagyobb izgalomba hozta Christoph Scheiner jezsuita közlése, hogy foltokat fedezett föl a Napon. Scheiner magyarázatot is fűzött a jelenségekhez, s eszerint csak látszat, hogy a foltok a Nap felületén lennének, a valóságban a Föld körül keringő bolygók homályosítják el a Napot.”
„Elhatározta, hogy úgy megfelel Scheinernek, hogy örökre elveszi kedvét a csillagászattól. ......... Tudott ugyan arról, hogy Scheiner színes vagy kormozott üvegen keresztül figyelte a Napot, de még a gondolat ellen is berzenkedett, hogy ő tanulhatna valamit e peripatetikus jezsuitától...” [26]

Mármost az eddigiekből nyilvánvaló, hogy a „peripatetikus jezsuita” kifejezés általában véve tudománytörténetileg abszurd, hiszen a Jezsuita Rendet egyfajta szellemi nyitottság és a modern gondolatok iránti fogékonyság jellemezte. S bár a Jezsuita Renden belül is jelen voltak a konzervatív álláspontok képviselői – így Scheiner a napfoltokkal kapcsolatos első leveleit elöljárói tanácsára egy időre visszatartotta a közreadástól – Scheinerre a peripatetikus jelző konkrétan sem illik, hiszen a Galileivel folytatott vitában, a korrekt tudományos vita szabályainak eleget téve, Galilei érveinek megfontolása után ő maga is elfogadta Galilei álláspontját azzal kapcsolatosan, hogy a napfoltok a Nap fölületén helyezkednek el, s ennyiben a Nap mint égitest nem tökéletes.

Scheiner egyébként Galilei prioritásigénye ellenére valószínűleg Galileitől függetlenül, s vele nagyjából egy időben fedezete föl a napfoltokat, amelyeknek később Galileitől eltérően szisztematikus kutatásokat szentelt, s első szakértőjükké vált. De nemcsak a napfoltok kutatásában, hanem a távcső mint csillagászati eszköz alkalmazásában is úttörő jelentőségű Scheiner munkássága. 1613-ban valószínűleg ő készített és használt elsőként Kepler elméleti leírása alapján Kepler-féle távcsövet, mely sokkal alkalmasabb csillagászati megfigyelésekre, mint a Galilei-féle távcső. Ugyancsak Scheiner alkalmazta elsőként a napkutatásban a szemlencse elsötétítésének módszerét, s 1618-ban ő szerkeszti meg az első parallaktikus szerelésű távcsövet. A napfoltok mellett fölfedezi a napfáklyákat és a Nap fölszínének granulás szerkezetét. De Scheiner munkásságának nemcsak tudománytörténeti jelentősége van: ő az első, aki hosszú évek folyamán szisztematikusan megfigyelte a Napot. Megfigyeléseit Rosa Ursina című művében összegezte, amelynek ma is fölbecsülhetetlen jelentősége van a Nap múltbeli tengely körüli forgásának vizsgálatában. [27] Tudománytörténeti szempontból pedig Galilei tudomány- és kultúrtörténetileg fölbecsülhetetlen jelentőségű Siderius Nunciusával együtt Scheiner Rosa Ursina című műve az éppen csak kibontakozóban lévő távcsöves megfigyelő csillagászat egyik nagy tudományos összefoglaló munkája a Nap tekintetében.

A Galilei-Scheiner-vita első szakaszához visszatérve, Scheiner tehát elfogadja, hogy a napfoltok a Nap fölületén találhatók, s azok mozgásának, változásának szorgos kutatójává válik. Galilei viszont, aki a továbbiakban nem végez napmegfigyeléseket, továbbra is ellenséges marad Scheinerrel szemben. Amíg a közöttük folyó vita első szakaszában a prioritás kérdése nem kerül előtérbe, az Aranymérleg egyik megjegyzésében Galilei magának tulajdonítja a napfoltok fölfedezését, s háborogva utal azokra, akik ezt az elsőbbséget el akarják lopni tőle. Galilei természetét és vitastílusát ismerve nehéz elképzelni, hogy e sorok írásakor ne gondolt volna – valószínűleg igaztalanul – Scheinerre is. Scheiner mindenesetre a Rosa Ursinában magára vonatkoztatja és kifejezetten sérelmezi Galilei e megjegyzését. Később, a Galilei ellen készülődő, s az elsőhöz képest most már súlyos következményekkel járó második egyházi eljárás időszakában pedig egy újabb prioritási vita is kialakul közöttük a napfoltok keringési vonala és az ekliptika közötti dőlésszögnek – illetve az ekliptika és a Nap forgástengelye dőlésszögének – és e dőlésszög évenkénti periodikus változásának fölfedezésével kapcsolatosan. [28]

Galileinek tehát – szerencsére! – nem sikerült elvennie Scheinernek a kedvét a tudományos kutatástól. Ugyanakkor sikerült még egy jelentős jezsuita tudóst megbántania. Igaz, Scheiner állítólag úgy nyilatkozott, hogy ő nem akar rosszat Galileinek – ám egyes tudománytörténészek szerint a háttérben neki is szerepe volt abban, hogy Galilei elítélésére sor került. Egy bizonyos: a Galilei elleni második eljáráshoz vezető események során és maga a per folyamán Galilei már nem számíthatott a jezsuiták korábbi jóindulatára, – s ebben nem csupán a jezsuiták voltak a hibásak.

A Galilei és a jezsuiták közötti viszony megromlásának differenciáltabb tárgyalása persze semmiképpen sem mentesítheti az egyház Galilei-ellenes eljárását, de azokat a jezsuitákat sem – ha valóban voltak ilyenek – akik sértődöttségüktől vezetve tevékenyen hozzájárultak Galilei meghurcolásához. Ugyanakkor fontos kiemelni, hogy a Galileivel szemben hozott ítélet a közfelfogással szemben nem azért ítélendő el, mert egy mai szemmel nézve helyes elmélet képviseletét tiltotta be egy hamis elmélet jegyében: ami negatív volt e szomorú történetben az valójában az, hogy az egyház hibás filozófiai és teológiai megfontolásokból, a világi hatalom politikai eszközeihez hasonló eszközökkel, erőszakosan beavatkozott a tisztán tudományos kérdésekbe, s ezért az egyházi eljárást akkor is el kellene ítélnünk, ha történetesen Galilei mellett és Tycho de Brahe rendszere ellen született volna tiltó rendelkezés.

A Galilei elleni egyházi föllépés és a fizikust Kopernikusz megtagadására kényszerítő ítélet súlyos következményekkel járt a jezsuita természettudomány talán akkori vezető ágát képező jezsuita csillagászat szempontjából. Hiszen a jezsuitákra mint egyházi rendbeli tudósokra, fokozottabban vonatkozott a Szentírás és a hivatalos egyházi tanok követésének kötelezettsége. Ennek ellenére a Galilei-Kepler időszakot követő évek legjelentősebb csillagászati műve, az Almagestum Novum (1651) egy jezsuita csillagász, Riccioli (1598-1671) tollából született meg, akire rendje a földközéppontú rendszer tudományos védelmezését rótta ki föladatul. [29] A földközéppontú rendszer azonban ekkor már egyáltalában nem a ptolemaioszi vagy az arisztotelészi rendszert, hanem Tycho de Brahe rendszerét, vagy ennek valamilyen variánsát jelentette. Figyelembe véve azt a már hivatkozott tényt, hogy Brahe rendszerének igazként történő elfogadása ekkor még a hitbéli szempontoktól függetlenül is racionális álláspont volt, a Brahe-t követő jezsuita csillagászat egyáltalában nem volt irracionális, hanem megfelelt a tudományosság követelményeinek. Riccioli műve egyébként alapos összegző munka, melyből Kopernikusz rendszerét is megismerhetjük. Sőt, Riccioli talán szebb szavakkal és átszellemültebben méltatja Kopernikusz elméletének szépségét és egyszerűségét, mint saját elméletét, amely annyiban különbözik a Brahe-féle rendszertől, hogy a Jupiter és a Szaturnusz a Nap és a többi bolygó pályáját is körülölelve a Föld körül kering. [30]

Természetesen a csillagászat mellett más természettudományoknak is jutott hely a renden belül. A XVII-XVIII. században igen fontos szerepet játszott a rend szellemi életében a szabad akarattal kapcsolatos vita – a jezsuiták a szabad akarat álláspontját képviselték – s ennek nyomán a kor jezsuitái fokozottan érdeklődtek a pszichológia és a fiziológia iránt. A teljesség igénye nélkül a matematika területén ugyancsak megemlíthetjük még Saint-Vincent nevét, aki az analitikus geometria megalapozásában játszott szerepet, és Jacopo Riccatit, aki jelentősen hozzájárult a differenciálegyenletek elméletének kialakulásához. A fizika területén pedig utalhatunk Francesco Grimaldi fényelméletére vagy Joseph Boscovich atomelméletére.

Bár a Galilei és az egyház között később kialakult konfliktus és ennek egyházi kezelése kétségen kívül káros hatással volt a jezsuita természettudósok tevékenységére, s természetesen a jezsuita renden belül is (mint általában a katolikus egyházban) jelen voltak az új tudományokkal szemben ellenszenvet viselő irányzatok, a jezsuita természettudomány ezen is képes volt túltenni magát. Így nem véletlen, hogy a XVIII. századi magyar csillagászattörténetben a jezsuita tudósok (Weisz Ferencz, Hell Miksa, Sajnovics János [31]) kiemelt szerepet játszottak.

A XIX. század második felében pedig a jezsuita természettudomány egyik legjelentősebb képviselője éppen egy csillagász, a csillagászati spektrográfia mestere, az asztrofizika egyik megalapítója Angelo Secchi volt, aki egy ideig éppen a már említett Collegio Romano csillagdájának vezetőjeként végezte kutatásait. [32]




Jegyzetek

[1] A jelen előadás eredetileg a Magyar Csillagászati Társaság által 2001. augusztus 24-26 között Szombathelyen megrendezett, „A magyarországi csillagászat 1000 esztendeje” című csillagászattörténeti konferencián hangzott el.
[2] V. ö. Bevilaqua-Borsodi Béla, „Adalékok a gellérthegyi »csillagásztorony« történetéhez: Budavára 1849. május 4-21.-i ostroma és a »csillagásztorony« pusztulása.” Stella 4. évfolyam (1929) 49-56. o.
[3] V.ö.: Bartha Lajos, „Az egyetem Kozmográfiai Intézete és Csillagdája, 1852-1934.” Föld és Ég, 20, évfolyam 6. szám. (1985) 181. o.
[4] Lábjegyzetben megjegyezzük, hogy a vidéki megfigyelőbázis ellenére Konkoly Thege Miklós nem tekinthető vidéki tudósnak, hiszen tevékenyen részt vett a budapesti szellemi és politikai életben, sokat utazott külföldre, s kiterjedt tudományos kapcsolatokkal rendelkezett nemcsak Budapesten, hanem szerte Európában. Éppen Konkoly Thege és Fényi életvitelének, kapcsolatrendszerének és tudományos munkásságának összevetése révén válik különösen élessé az, hogy mit is kell Fényi tudományos tevékenységének vidékhez – Kalocsához – kötöttségén érteni. Azaz a vidékhez kötöttség itt egyáltalán nem a megfigyelő állomás földrajzi eléhelyezkedésére vonatkozik!
[5] Dawkins, Richard, A vak órásmester. Budapest: Akadémiai és Mezőgazda Kiadó, 1994.
[6] Hawking, Stephen, Az idő rövid története. Budapest: Maecenás Kiadó, 1989.
[7] A föntiekből tehát kiderül, hogy az előadás tárgya paradoxon módon nem maga a csillagászat, hanem Fényi csillagászati munkásságának gondolkodás- és kultúrtörténeti háttere. Azoknak, akik Fényi kutatásai s eredményei csillagászati szakmai szempontból is érdeklődnek, Fényi munkái mellett elsősorban Bartha Lajos rövid, de kiváló és informatív, Fényi munkásságát csillagászati szempontból összefoglaló Fényi-emlékkönyvét, s – a kalocsai csillagvizsgáló története tekintetében – Mojzes Imre munkáját ajánlom. (Bartha Lajos: Fényi Gyula emlékezete. Budapest: Magyar Csillagászati Egyesület, 1991. Dr. Mojzes Imre, A Kalocsai Haynald Obszervatórium története. Budapest: MTA Csillagászati Kutatóintézete, 1986. V.ö. még: Gerlei Ottó, „Fényi Gyula és a kalocsai csillagvizsgáló.” in: Csillagászati évkönyv 1984.)
[8] Haynald Lajos életéről és működéséről lásd: Kőhalmi-Klimstein József (szerk.), Vázlatok Haynald Lajos bíbornok érsek életéről. Pozsony, Budapest: 1889.; Szittyai Dénes, Haynald Lajos bíboros érsek élete, születésének 100. évfordulója alkalmából. Kalocsa: Kalocsai főgimnázium , 1915., illetve: Dankó László (szerk.) Haynald Bíboros emlékezete: halálának centenáriuma alkalmából Kalocsán elhangzott előadások. Kalocsa : Kalocsaprint, 1991.
[9] Konkoly Thege munkásságának tekintetében vö.: Bartha Lajos: Konkoly Thege Miklós emlékezete, Budapest: Magyar Csillagászati Egyesület, 1991. ; illetve: Vargha Domokosné, „Konkoly Thege Miklós.” Élet és tudomány, 47. (1992) 139-141. o.; Vargha Magda, Patkós László and Tóth Imre (eds.), The Role of Miklós Konkoly Thege in: the History of Astronomy in: Hungary, Budapest: Konkoly Observatory, 1992., valamint Vargha Domokosné: A Konkoly-obszervatórium krónikája, Budapest: Magyar Tudománytörténeti Intézet, 2001. 159. o.
[10] Kerkai György S.J., A kalocsai kollégium, 1860-1940. Budapest: Pray Rendtörténeti Munkaközösség, 1942, 2-3. o.
[11] Kalocsán korábban a piarista rend algimnáziuma működött. A leendő gimnázium új épületét Kunszt József alapítványából építették föl, s azt – felépülte után - Kunszt József a jezsuitákra bízta. A kalocsai jezsuita gimnázium itt kezdte meg működését 1860-ban „Stephaneum” néven. (V.ö.: Komárik István: A kalocsai főgimnázium története. Werner F. kiadása, Kalocsa: 1896.)
[12] V. ö.: Fülöp-Miller, René, Mahct und Geheimniss der Jesuiten. Einer Kultur- und Geistesgeschichte. Zweite Auflage. Berlin: Knaur Verlag, 1932.
[13] Vö. pl.: Fülöp-Miller, id. mű: 15-20. o.
[14] Vö. pl.: Fülöp-Miller, id. mű: 488-504. o.
[15] Vö. pl.: Vekerdi László, Így él Galilei. Budapest, Tipotex, 1998. 34-35. és 50-58. o.; illetve uő.: „Galilei – Jezsuiták tanítványa?” Természet világa – Természettudományi közlöny, 1993. 447-449., 494-496. o.
[16] Vekerdi László, Így él Galilei. Budapest, Typotex, 1998. 34. o.
[17] Vö.: Wallace, William A., Galileo`s early notebooks: The physical questions. Notre Dame/London: Nortre Dame University Press, 1977.; valamint uő.: Galileo and his sources. The heritage of the Collegio Romano in Galileo`s science. Princeton: Pr. University Press, 1984. Ugyancsak lásd még: uő.: ”The early Jesuits and the heritage of Domingo de Soto.” History and Technology 4. (Harvood Academic Publishers, 1987) 301-320. o.
[18] Lásd Wallace előbb idézett műveit, valamint a tárgykör rövid magyar összefoglalásaként: Vekerdi, id. mű: 34-35. és 50-58. o.; illetve uő.: „Galilei – Jezsuiták tanítványa?” Természet világa – Természettudományi közlöny, 1993. 447-449., 494-496. o.
[19] Vö. Vekerdi, Így él Galilei, 127. o.
[20] „Egy lencsét így, egy másikat úgy, s látom amit akarok.”
[21] Vö. Vekerdi, Így él Galilei, 143-158. o.
[22] Galilei műveinek olasz nemzeti összkiadása az „Editio Nazionale” tartalmazza a távcsővel kapcsolatos levélváltások eredeti szövegét A legfontosabb levelek helyét a Világosság című folyóirat 1999. januári számában megjelent „Kopernikusz és a »dogmatikus« Kuhn” című tanulmányom vonatkozó jegyzetében megadtam, s Vekerdi is hivatkozik e levelekre. Ugyancsak megtalálhatjuk az Editio Nazionale-ban Pietro Dini azon levelének szövege, melyben beszámol Bellarmino kéréséről, s a jezsuiták által adott „igazolásról”. Mi itt és a következőkben az egyszerűség kedvéért csupán az olvasók által magyarul is elérhető Vekerdi-könyv megfelelő helyeire utalunk. (Vö. Vekerdi: id. mű: 150. o.)
[23] Bár korábbi jegyzeteink szellemében itt sem törekszünk arra, hogy a tárgykör szerteágazó irodalmát megadjuk, azért megemlítjük, hogy Bellarmino szerepét a téma legújabb irodalmában talán legrészletesebben Richard Blackwell dolgozza föl Galileo, Bellarmine and the Bible (Notre Dame, London: University of Notrre Dame Press, 1991). A nevezetes Bellarmino-levél magyar fordítását megtalálhatjuk pl. Vekerdi Lászlónál (id. mű: 201-202. o.)
[24] Magyar fordításban idézi: Vekerdi: Így él Galilei, 252. o.
[25] Az üstökösvitáról lásd.: Stillman Drake (szerk), Galileo, Grassi, Guiducci, Kepler, The Controversy on the Comets of 1618. Philadelphia, University of Pennsylvannia Press, 1960., s ebben különösen Stillmann Drake bevezető tanulmányát. A témát földolgozza Vekerdi is Így él Galilei című könyvében (246-282. o.), ám könyvének a jezsuiták pozitív tudományos szerepét ecsetelő korábbi oldalaival ellentétben itt kifejezetten elfogult a jezsuitákkal szemben, és eltekint azon tény fölött, hogy Galilei a vita tulajdonképpeni tárgyát tekintve tévedett.
[26] Száva István, A hiúz a Napba néz. Budapest: Móra Ferenc Könyvkiadó, 1962. 158. o.
[27] Vö.: Hédervári, Csillagunk a Nap. Budapest: Magvető Kiadó, 1980, 191-192. o.
[28] A Galilei és Scheiner közötti vita első fázisáról, mely a napfoltok természetéről szólt, magyarul Vekerdi László ad – határozottan Scheiner ellenes fölhangokat tartalmazó , de informatív – összefoglaló leírást Így él Galilei című könyvében (167-174., 185-193.) A prioritásvitával kapcsolatosan lásd pl. Drake, Stillman, „Sunspots, Sizzi and Scheiner.” című tanulmányát in: uő.: Galileo Studies. Ann Arbor: University of Michigan Press, 1970.177-199. o;.
[29] V. ö. pl.: Taton, R., Wilson, C., Planetary Astronomy from the Renaissance tp the Rise of Astrophysics. Part A: Tcho de Brache to Newton. Cambridge.New York, etc.: Cambridge University Press, 1989. 40. .103., 113., 128., 134-138., 171. o.
[30]Vö.:Fülöp-Miller, id. mű:496-497.o.
[31]<Vö- pl.: (ifj.) Bartha Lajos, "Sajnovics, a csillagász." Föld és Ég , 1983/5. 134-137. o.; uő., "Magyarok a sarkkörön túl. Hell Miksa és Sajnovics János vardői expedíciójának 200-ik évfordlójára." Élet és Tudomány 24./26. (1969) 1208-1212. o.
[32] Secchi életéről és munkásságáról lásd: Fényi gyula, "Angelo Secchi. Visszaemlékezés a modern csillagászat egyik legnagyobbjára születésének 100-ik évfordulóján." Magyar Kultúra VI. évfolyam, XI. kötet, 1918. első félév, 533-540. o.

A „Fényi”- jelenség: Fényi Gyula és a jezsuita csillagászat II. rész

A rovat további cikkei