Főoldal Csillagászattörténet Magyar csillagászat Általános Égből hulló kövek
   

 

Égből hulló kövek Konvertálás PDF-formátumba Nyomtatás Elküldés emailben
Szerző: Csizmadia Ákos | 2010. december 10., péntek
Meteorit-becsapódás Aigoszpotamoiban, i.e. 467-ben

   Amikor a Föld Nap körüli keringése során egy meteorrajjal (vagy akár csak egy magányos égi vándorral) találkozik, előfordulhat, hogy a raj valamelyik tagja nem ég el teljesen a légkörben, s ami megmarad belőle, eléri bolygónk felszínét. Évente több tízezer tonna bolygóközi anyag hullik így a Földre, az viszont nagyon ritka esemény, hogy lakott területre essenek le a darabok. Ha mégis megtörténik, az emberek közé csapódó meteorit nagy feltűnést kelt.

   Így volt ez kétezer-ötszáz évvel ezelőtt is, amikor egy méretes kő esett le az égből a földre. A rendkívüli eseményre még évszázadokkal később is élénken emlékeztek: Caius Plinius Secundus, azaz idősebb Plinius (i.sz. 23-79) római tudós és író is beszámol róla Historia naturalis, azaz A természet históriája című enciklopédiájában. Eszerint a 78. olimpiai játékok évében egy szikladarab hullott alá az égből, és Thrákiában, az Aigosz folyó mellett csapódott a földbe. „Szekér nagyságú, égett színű volt”, írja róla Plinius, és „a lehullott követ még mostanában is mutogatják.”(1) Más szerzők is tudósítanak a hullásról, szerintük az Aigosz folyó partján fekvő Aigoszpotamoi városában történt az esemény.(2)
   Mai ismereteink alapján persze könnyen bólintunk, hogy itt minden bizonnyal egy meteorit hullásáról lehetett szó. Az esemény helye, Aigoszpotamoi – amely a mai Törökország területén, a Dardanellák vidékének európai oldalán található – egyébként történelmi jelentőségű: Lüszandrosz hadai a város közelében verték tönkre a peloponnészoszi háborúban az athéni flottát.(3) A kronológusok pedig az időpontot is egyszerűen meghatározhatták, hiszen id. Plinius azt is megadja a görög olimpiai időszámítás alapján. Eszerint a kő az i.e. 467. évben érkezett közénk.

Előrejelzés az elmélet alapján: Anaxagorasz

   Plinius arról is megemlékezik, miszerint a filozófus Anaxagorasz (i.e. 500-428) előre jelezte volna a meteorithullást: „...csillagászati ismeretei alapján megjósolta a napot, amelyiken egy szikla fog a Napból lehullni.”(4) Eléggé hihetetlen az állítás, hiszen azt napra pontosan megmondani, hogy éppen mikor, hol, s egyáltalán fog-e meteorit esni a földre, emberi ésszel még ma is lehetetlen. (Később látni fogjuk, hogy lehetséges: Anaxagorasz nem tett ennyire konkrét jóslatot.)
   Figyelemre méltóbb az előrejelzésnek az a része, mely szerint a szikla a Napból fog érkezni. Anaxagorasz ugyanis úgy vélte, hogy a Nap, a Hold és a csillagok anyaga kő, ezzel jóval racionálisabb álláspontot képviselt, mint elődei vagy kora, hiszen az égitesteket gyakran istenségeknek tartották. Az, hogy az égből egy szikla hullott alá, erősíthette Anaxagorasz álláspontját, mely szerint a felettünk lévő égitestek kőből vannak.
   A filozófusnak határozott elképzelései lehettek a meteoritok mibenlétéről és természetükről. Világkeletkezési elmélete szerint ugyanis a vízből föld, a földből kövek szilárdulnak meg, és a kövek „kifelé törekszenek”. E törekvés során kiszabadultak a Földből, elhagyták bolygónkat, a körforgás középpontját. A meteoritok feltehetőleg olyan égitestek, melyeket rendes körülmények között a magasban tart a körforgás sebessége, ám amelyeket ennek ellenére visszahúzott a Földhöz a nehéz testeknek a körforgás középpontja felé irányuló törekvése.(5)

A megfigyeléstől az elméletig: Apollóniai Diogenész

   A szintén az i.e. 5. században élt Apollóniai Diogenészre is nagy hatást gyakorolt az aigoszpotamoi-i meteorit. Ő arra a következtetésre jutott, hogy ha egy kő lehullott az égből, akkor minden bizonnyal az égben láthatatlanul még további ilyen testeknek kell keringeniük. Egy ókori szerző így foglalja össze Diogenész gondolatát: „A látható égitestekkel együtt láthatatlan kövek keringenek együtt, amelyeknek ezért nincs nevük. Gyakran lehullanak a Földre és elégnek, mint az a kőcsillag, amely Aigoszpotamoiban hullott alá.”(6) Diogenész gondolatával alapvetően ma sincs miért vitatkozni - sőt, „láthatatlan köveinek” jó része látható lett azóta, és több ezer kisbolygó nevet is kapott.
   Apollóniai Diogenész az egy, konkrét esetből, a kő égből történt leeséséből egy szép indukcióval általános következtetést vont le, így alkotta meg elméletét a felettünk keringő égitestek sokaságáról. Módszere tehát azt az utat követte, hogy a természet jelenségeit megfigyelve az észlelt jelenséget megmagyarázta. Akinek azonban már kész elmélete van, az egy váratlan, különleges esemény kapcsán vagy - szerencsés esetben - igazolva láthatja elképzelését, mint Anaxagorasz; vagy abban a szerencsétlen helyzetben találhatja magát, hogy valahogy be kell illesztenie az elméletébe ezt a jelenséget – mint tette azt Arisztotelész.

Az elmélet alkalmazása a megfigyelt jelenségre: Arisztotelész

   Ugyanis Arisztotelész (i. e. 384-322) sem kerülhette meg Meteorologia című négykötetes írásában az aigoszpotamoi-i eset értelmezését.
   Arisztotelész világképében a Hold feletti világ tökéletes és változatlan; változások csak a Hold alatt – azaz tulajdonképpen a Földön és a légkörben – történhetnek. Az üstökösök és a meteorok, melyek feltűnnek és eltűnnek, a változékonyság világába kellett hogy tartozzanak. Ezért Arisztotelész légköri jelenségeknek is gondolta azokat. Hasonlóan, egy égből hulló kő is változást okoz: az is csak a Hold alatti világból eredhet.
   A Filozófus az üstökösök és meteorok mibenlétére a Meteorologia I. könyvének 7. részénél tér ki, és itt ad magyarázatot az aigoszpotamoi-i kőre is. A kőnek azonban semmi köze sincs sem a meteorokhoz, sem az üstökösökhöz. Az üstökösökkel legfeljebb annyiban van kapcsolata, hogy Arisztotelész elgondolása szerint tény, hogy a kométák nagy szelekkel vannak összefüggésben, és akkor, amikor a kő lehullott Aigoszpotamoira, a nyugati égen üstökös tűnt fel - és ezzel együtt nagy szél is támadt. A szél minden bizonnyal felkapott egy követ, és később az visszahullott a városra. Az elmélet tehát a következőképpen működik: az üstökösök és a nagy szelek között összefüggés van; a kő hullásakor látható volt egy üstökös; s valóban, ekkor nagy szélről is tudni vélünk; a szél felkapta a követ, amely aztán visszahullott a földre.
   Elmondhatjuk, hogy Apollóniai Diogenész eljárása egyszerűbb, és – ma már bátran kimondhatjuk – helyesebb (sőt: helyes) következtetésre vezetett.

   Plutarkhosz, az 1. században élt görög író is említi híres művében, a Párhuzamos életrajzokban (ford. Máthé Elek) az aigoszpotamoi-i meteorit esetét (Lüszandrosz életrajzánál, a 12. szakaszban). Plutarkhosznak e műve ma is a történettudomány alapvető forrása, és mindemellett valóban élvezetes, érdekes olvasmány. Az i.sz. 1. század egyik vezető értelmiségijének részletes, több magyarázatot is ismertető összefoglalását olvashatjuk tehát az esetről. Először az esemény babonás értelmezését írja le: égi jel, amely megjósolta az athéniek vereségét a peloponnészoszi háborúban és az aigposzpotamoi-i csatában. Plutarkhosz is megerősíti itt, hogy a kő létezik, és az az ő korában még látható is volt.
   „Egyesek szerint, amikor Lüszandrosz kievezett a kikötőből, a hajó két oldalán csillag képében megjelentek a Dioszkuroszok és megvilágították a kormányrudat. Mások azt mondják, hogy a bekövetkező szerencsétlenséget a kő leesése jelezte; igen sok ember állítása szerint ugyanis Aigoszpotamoinál egy igen nagy kő esett le az égből; ezt a követ még most is mutogatják, és tiszteletben tartják a Kherszonészoszon.”
   Ezután Anaxagorasz elméletét idézi fel; részletesebben, mint ahogy mi már tárgyaltuk Pliniusra is támaszkodva. Pliniusszal ellentétben Plutarkhosz nem állítja, hogy Anaxagorasz megjósolta volna a konkrét napot is, amikor a kő le fog zuhanni, hanem csupán egy ilyen eset valamikori bekövetkeztét jelezte előre. Ha pedig valóban így történt, Anaxagorasz méltán lehetett elégedett elméletével, s láthatta igazolva azt.

   „Anaxagorasz állítólag előre megmondta, hogy az égen megerősített testek közül az egyik csúszás vagy rázkódás következtében kiszakadhat a többiek közül, és lezuhanhat a földre; szerinte az égitestek közül egyik sincs azon a helyen, amelyet a természet kijelölt számára. Ezek az égitestek súlyos anyagból, kőből vannak, és az éter visszaverődése és sugárzása következtében fénylenek. A világmindenség körmozgásának sodró ereje tartja őket állandó mozgásban, és ez az erő nem engedi lezuhanni őket azóta, hogy a hideg és súlyos világtestből kiváltak.”
   Az alább következő sorok pedig talán a legfontosabbak. Ezek szerint ugyanis Plutarkhosz hihetőbbnek tartja bármi másnál, hogy a meteoritok az „égről lezuhant égitestek”. Számára ez elképzelhetőbb, mint akár Arisztotelész elmélete, mely szerint a köveket a szél kapkodja fel, hogy aztán visszaessenek. Nem ismétli meg ugyan Apollóniai Diogenész vélekedését a láthatatlan kövekről, de ahhoz hasonló elméletet idéz fel. Mivel azonban Plutarkhosz nem nevezi meg Diogenészt mint az elmélet forrását – és igaz is, az alábbi sorok többet mondanak Diogenész egyszerű megfogalmazásánál -, nem tudhatjuk, hogy Diogenész gondolatának továbbéléséről/továbbfejlesztéséről van-e szó, vagy egy más úton közkeletűvé vált, elterjedt vélekedésről. Mindenesetre figyelemre méltó, hogy az 1. században élt Plutarkhosznak a meteoritok égi, nem pedig földi eredete a legelfogadhatóbb gondolat:
   „Van azonban egy ennél hihetőbb nézet is; eszerint a hullócsillagok nem a lángban álló éter kilövellései vagy kiáradásai, melyek a levegőréteget elérve fellángolnak és kialszanak, és nem is a felső régiókba törekvő levegőtömeg fellobbanásai vagy szikrázásai, hanem az égről lezuhant égitestek, amelyek a taszítóerő csökkenése folytán kiválnak körpályájukról, leesnek, s aztán többnyire nem a föld lakott részein, hanem azon kívül esnek a végtelen tengerbe, s ezért maradnak észrevétlenül.”
   Fontos a fenti sorokban az a meglátás is, hogy feltételezi: a hullócsillagok (meteorok) azonosak a lehulló kövekkel, csak éppen azokat nem találjuk meg: például azért nem, mert a tengerbe estek. Kimondható tehát, hogy az 1. században már közkeletű volt az a felfogás – Plutarkhosz is a magáévá tette – hogy a meteorokból meteoritok lehetnek, lényegüket tekintve azonosak (az égen haladó hullócsillag és a földet érő kő ugyanaz), azok az égből (égről) származnak, azaz nem földi eredetűek.
   Az alábbiakban Plutarkhosz ad egy kisebb pofont Arisztotelésznek, amikor is hűvös tárgyilagossággal közelít a köveket felkapó szelekhez mint az égből hulló kövek magyarázatához; az Anaxagorasz nézeteit osztó Daimakhoszt pedig úgy ítéli meg, hogy „jóindulatú olvasóközönségre van szüksége”.
   „A Vallásról című iratában Daimakhosz is megerősíti Anaxagorasz nézeteit, és azt írja, hogy mielőtt a kő leesett, hetvenöt napon át hatalmas tüzes testet láttak szüntelenül az égen, mint valami lángoló felhőt, amely nem állt egy helyben, hanem bonyolult, szabálytalan pályán mozgott, úgyhogy rázkódása és szabálytalan mozgása következtében tüzes darabok váltak le róla, mindenfelé szétrepültek és fel-felvillantak, akár a hullócsillagok. Mikor ez a test leesett, és a lakosok magukhoz tértek rémületükből és ijedtségükből, odarohantak, de a tűznek semmi nyomát nem látták, egy kő feküdt a szemük előtt, amely elég nagy volt, de jelentéktelenül kicsiny a korábban megfigyelt égitesthez képest. Ebből is kiviláglik, hogy Daimakhosznak jóindulatú olvasóközönségre van szüksége; de ha igaz, amit elbeszél, máris alaposan megcáfolja azok nézetét, akik azt állítják, hogy ez a kő zivatartól és forgószéltől pörgettyű módjára felkapott és tovarepített szikla lett volna, amely azon a ponton, ahol a forgó mozgás lassult, majd megszűnt, elszabadult és lezuhant. De, istenemre, az is lehetséges, hogy ez a több napon át látható égi jel valóban tűz volt, és mikor elégése közben felemésztődött, ez okozott olyan légköri változást, amely szélviharban nyilvánult meg; a kő ennek következtében szakadt le és zuhant alá. Az ilyen jelenségekkel azonban inkább másfajta iratban kell foglalkozni.”
   Az aigoszpotamoi-i meteorit plutarkhoszi leírása szinte élővé teszi számunkra az ókor élénk, kritikus, tudományos gondolkodását. Plutarkhosz számára természetes, hogy a többféle elméletet aláveti saját ítélőképessége és a világban előforduló jelenségek próbájának. Plutarkhosz említi, de túllép a babonán. Anaxagorasz nézeteit részletesen ismerteti, de azokat nem gondolja valószínűeknek. Arisztotelész a mai gondolkodásunkban úgy él, mint megfellebbezhetetlen tekintély, holott csak a középkori Európában vált egy jó időre azzá; Plutarkhosz számára viszont az ő elmélete is csak egy a többi közt a követ felkapó forgószéllel. Számára a „hihetőbb nézet”: „...a hullócsillagok … az égről lezuhant égitestek, ... amelyek ... többnyire nem a föld lakott részein, hanem azon kívül esnek a végtelen tengerbe, s ezért maradnak észrevétlenül.”

   Plinius Historia naturalis enciklopédiája, mely az antik természetismeret alapos és rendszerezett összefoglalása, több helyütt ír még olyan jelenségekről, melyeket valószínűleg meteorok feltűnésével magyarázhatunk. Ám ő – szemben Plutarkhosszal - soha nem hozza kapcsolatba e jelenségeket vagy a meteorokat a földre hullott kövekkel. Pliniusnál az i.e. 467-es meteorit kapcsán is csak egy levegőben lógó mondat utal fényjelenségre: „Ugyanakkor egy lángoló üstököst is láttak.”(7), ez viszont bizonyára Arisztotelész (és/vagy Daimakhosz) üstököse, nem pedig egy félreértelmezett meteor.
   Plinius az i.e. 467-es hulláson kívül beszámol még más meteoritokról is. Egynek érkezését szintén Anaxagorasz jósolta volna meg, s az abidoszi gimnáziumban volt látható; egy másik Potideában volt, „melyet máshonnan vittek oda”; végül Plinius maga is látott egyet, mely kevéssel azelőtt hullott le. „Semmi kétség nem férhet ahhoz, hogy gyakran hullottak le ilyen kövek”,(8) összegez a római tudós.
   A meteorithullást láthatóan különleges eseménynek tartották az ókorban is, mint ahogy ma is bekerül a hírekbe, ha egy-egy égből hulló kő kiköt lakott területen. Az Aigoszpotamoiban lehullott kő pedig a tudományos gondolkodásnak is lendületet adott, s megsejteni engedte az űrben keringő sziklák, kisbolygók és meteoroidok létezését.


Jegyzetek

Arisztotelész Meteorologiájának I. könyve elérhető itt: http://classics.mit.edu/Aristotle/meteorology.1.i.html

A Párhuzamos életrajzoknak több kiadása megjelent Máthé Elek fordításában (legutóbb 2005-ben adta ki az Osiris). A Magyar Elektronikus Könyvtáron is elérhető több formátumban: http://mek.oszk.hu/03800/03892/

(1) C. Plinius Secundus: A természet históriája. Válogatott részek az I-VI. könyvekből. Csillagászati és földrajzi ismeretek az ókorban. Válogatta, bevezetéssel és jegyzetekkel ellátta Váczy Kálmán (Kriterion, Bukarest, 1973) 86. p.

(2) Mint Diogenész Laertiosz (ld. G.S. Kirk, J.E. Raven, M. Schofield: A preszókratikus filozófusok (Atlantisz, Budapest, 1998) 541-542. p., és Aetiosz (uo. 626. p.).

(3) Ókori lexikon 1. kötet, A-Dem. Szerk.: Pecz Vilmos. (Könyvért, Budapest, 1984- ; a Bp., Franklin, 1902-1904 reprintje) 75. p.

(4) C. Plinius Secundus, 86. p.

(5) Kirk, Raven, Schofield 541-542. p.

(6) ti. Aetiosz. ld. Kirk, Raven, Schofield 626.p.

(7) C. Plinius Secundus, 86. p.

(8) C. Plinius Secundus, 86-87. p.

A Csizmadia Ákos "Meteorit-esetek" honlapján (http://www.math.bme.hu/~akos/meteorit.html) megjelent cikk másodközlése

A rovat további cikkei