Főoldal Csillagászattörténet Egyetemes csillagászat Naptártörténet, kronológia Naptárunk története
   

 

Naptárunk története Konvertálás PDF-formátumba Nyomtatás Elküldés emailben
Szerző: Ponori Thewrewk Aurél | 2007. január 31., szerda
Megjelent a Gergely-féle naptárreform 400. évében

Bizonyára nincs olyan természetszerető ember, akit magával ne ragadott volna már az égbolton szikrázó csillagok varázsa. A mai városlakó, ha távolabb kerül a mesterséges fényforrásoktól és a szennyezettebb levegőtől, gyönyörűséggel nézi az éjszakai égbolt kifogyhatatlanul sok szépségét.
A hivatásos csillagászok kivételével az emberek általában csak a látvány gyönyörűségéért emelik tekintetüket az égitestek világa felé, és észlelik néma járásukat, mozgásukat az égen. De a régieknek életszükséglet volt ez a tevékenység.

Az újkőkori forradalom

    Az emberiség életmódjában a legforradalmibb változás időszámításunk előtt mintegy 8-10 ezer évvel ezelőtt állt be. Ekkor tért át ugyanis az addig kizárólagos gyűjtögető, vadász-halász életről a földművelésre, és így fő tevékenysége a mezőgazdasági termelőmunka lett. Az állattartó népcsoportok még vándorolhattak – a földművelőknek már a termőföld közelében kellett élniük. Akkor születtek tehát az első nagyobb állandó települések, városok. A vályogból, téglából vagy kőből rakott falak mögött már nemcsak kényelmesebben, de biztonságosabban is élhetett az új közösségi élethez szokó ember és családja.

    Nyilvánvaló, hogy elődeink csak hosszú időn át gyűjtött tapasztalatok birtokában tehették meg ezt a forradalmi lépést. Nagyon sokszor kellett már látniuk azt, hogy a földbe került magvak sokszorosa hajt ki és érik be egy idő múlva. Ennek tudatában bízták életüket az újkőkoriak a növények terméshozó tevékenységére. Bíztak a gabonanövények életének szabályos ritmusában és abban, hogy a kisarjadó növény kalászt érlel, s azon jóval több terem, mint amennyit a földbe vetettek.

    De a kőkoriaknak már azt is tudniuk kellett, hogy mikor lehet és mikor kell vetni, aratni, a földet előkészíteni, a folyók és folyamok termékenyítő áradására felkészülni. (Nem véletlen, hogy a nagy ókori civilizációk a Hoangho, a Gangesz, a Tigris és az Eufrátesz vagy a Nílus partjainál alakultak ki.) Őseinknek tehát el kellett igazodniuk az időben, előre és biztosan kellett következtetniük arra, hogy milyen nagy időjárás-változás várható, vagyis hogy melyik évszak, milyen munkálatok ideje következik.

    A földművelő társadalomnak időfelosztási, időbeosztási rendszert kellett megalkotnia, amely a pillanatnyi időjárástól függetlenül biztosan megmondja, hogy időben hol tart ember és növény, tehát: naptárt kellett létrehoznia.

    Az a népcsoport, amely nem alkotott vagy nem ismert naptárt, többnyire keveset aratott, így legyengült, és az erősebb népek leigázták.

    Hogyan lehet eligazodni az időben? Hogyan lehet naptárt alkotni?

    Erre csak egyetlen mód volt és van: csillagászati megfigyeléseket kell végezni.

    Ezért jogos az a kijelentés, hogy a csillagászat az első tudomány, amely termelőerővé vált.

Az első csillagászok és obszervatóriumok

    A korszerű csillagvizsgálók és távcsöveik technikai csúcsteljesítményeire gondolva a mai emberben óhatatlanul felvetődik az a kérdés, hogy micsoda eszközzel és miféle megfigyeléseket végzett vajon a kőkori ember.

    Senki ne gondoljon óriás távcsövekre, kupolás obszervatóriumokra az első csillagászati megfigyeléseket illetően. Ezekhez ugyanis elegendő volt néhány nagyobb kődarab – vagy akár két karó is.

    Fontos csillagászati észlelés volt elsősorban a Nap kelési és nyugvási helyének megfigyelése a látóhatáron. Tudjuk, hogy egy évfolyamán csak két alkalommal kel a Nap pontosan keleten és nyugszik pontosan nyugaton. Tavasztól őszig a kelési pont fokozatosan tolódik északkeletre és ismét vissza, majd ősztől tavaszig délkelet felé és onnan visszafelé vándorol. Ha tehát valaki két karó vagy oszlop segítségével megjelöli a pontos kelet-nyugati irányt, az minden további évben, csupán a Nap kelési és nyugvási helyzetének figyelemmel kísérése alapján ki tudja jelölni a napévnek két napéjegyenlőségi napját. A régi népek észrevették, hogy a napkelte és napnyugta irányával párhuzamosan változik az időjárás, továbbá a növények életének körforgása is. Ezért figyelték és jelölték meg a napkelte irányait kövekkel, tornyokkal vagy más módon. Minél több pontot rögzítettek a látóhatáron az évi napkelte- és napnyugtairányokból, annál biztosabban és pontosabban építhették fel időbeosztási rendszerüket, vagyis naptárukat.

    Ezért épült a dél-angliai ősi kőkör, a Stonehenge főtengelye a nyári napforduló napján kelő Nap irányába, és részben ezért jelöltek ki hosszú, egyenes vonalakat a pre-inka indián kultúrák népei a perui Nazca-fennsíkon. Az i. e. 3. évezred közepe táján épített nagy gizehi piramisok alapélei mind pontosan észak-dél, ill. kelet-nyugat irányában épültek. Így az utóbbiak segítségével az óegyiptomiak szinte napra pontosan ki tudták jelölni a tavaszi és az őszi napéjegyenlőség idejét.

Image

A 3500-4000 éves dél-angliai Stonehenge kőkör által kijelölhető a nyári napforduló ideje. Az ekkor – június 21-én – kelő Nap irányába néz a kőépítmény tengelye

    Az első csillagászati „obszervatóriumokban” elsősorban csak a Nap és a Hold járását, kelését-nyugvását figyelték. Az akkori csillagászok papok voltak. Tudományuk szerves része volt a vallási tanoknak, amelyeket képviseltek. Minthogy megfigyeléseiktől és az azokat követő rendelkezéseiktől, kihirdetett utasításaiktól függött a vetés, az aratás és a többi földművelő munka ideje, tevékenységük a nép életében rendkívüli fontosságú volt.

    A Nap és a Hold mellett azonban más égitesteket, csillagokat és csillagcsoportokat is figyelemmel kísértek az ókori csillagászpapok. Könnyen megérthetjük, hogy miért.

    A növényvilág életritmusát a napév adja. Leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy egy év az az idő, amely alatt a Föld egyszer megkerüli a Napot. Ez jóval hosszabb idő, mint a Föld tengelyforgási ideje, a nappal és éjjel váltakozása, a nap. Egy nap alatt a Föld csak keveset halad a Nap körüli pályáján.

    Azokat a csillagokat és csillagképeket a Földről nem lehet látni, amelyek előtt a Nap látszólag elvonul a nappálya mentén. A Nap ugyanis erős fényével oly mértékben megvilágítja a Földet burkoló levegőréteg gáz- és poranyagát, hogy amidőn a látóhatár felett tartózkodik, szórt fénye elnyomja a csillagok sokkal gyengébb fényét. Estétől reggelig azonban a Föld túlsó oldalát világítja meg, így tőlünk nézve láthatók a csillagok. Minthogy a Nap lassan eltolódik a csillagok között, mindig más és más csillagok fényét nyomja el a nappali égen, és mindig más és más csillagok és csillagképek láthatók este és éjjel.

    Minden évszaknak megvan tehát a maga csillagos égboltja. Ezért kísérték nagy figyelemmel a régi népek csillagászai a csillagos eget, a csillagok és csillagképek helyzetét is.

    Tavaszi alkonyatok után az Orion már a nyugati horizonthoz közel, lenyugvóban van. Még jól látszanak az Ikrek fejét alkotó csillagok: a Castor és a Pollux. Igazi tavaszi csillagkép a nevéhez méltó alakú Oroszlán. Sötétedés után bukkan fel a keleti látóhatár fölé a Szűz és a Mérleg.

    Nyáron három csillagkép legfényesebb csillaga alkotja az ún. Nagy Nyári Háromszöget: a Lant a Vegával, a Hattyú a Denebbel, a Sas az Atairral. Jellemző nyári csillagkép még az Északi Korona, a Bootes (Ökörhajcsár) és a Herkules. A Déli látóhatár közelében a Skorpió és a Nyilas csillagai látszanak.

    Ősszel látszik az Andromeda mondakör minden csillagképe: az Andromeda, közelében a Cassiopeiával és a Cepheusszal, a Perseus és a Pegasus, keleten a Cet. Ha napnyugta után a keleti égen feltűnnek a Fiastyúk csillagai a Bika csillagképben, tudhatjuk, hogy közeledik a hideg tél. Népünk ezért Fagyhozónak nevezte el ezt a kis csillagcsoportot.

    A téli éjszakák ragyogóan fényes csillagok és szép csillagképek látványával kárpótolnak minket a vacogtató hidegért. Tündöklik a Bika vörös szeme, az Aldebaran, a Szekeresben a Capella, az Ikrek két fényes csillaga, a Kis Kutyában a Procyon. Talán a legszebb csillagkép a télen látható Orion – nálunk Kaszás. A Kaszás derekát alkotó három csillag a Nagy Kutyában levő Siriusra, az egész égbolt legfényesebb, legragyogóbb csillagára mutat. Ezt a csillagot különös gonddal figyelték a régi egyiptomi papok, mert amidőn napkelte idején megpillanthatták a látóhatár szélén, abban az időben kezdett áradni a Nílus, és pár hónapig elborította a termőföldeket, majd elvonulva rajtuk hagyta termékenyítő, fekete iszapját. Az áradásra tehát fel kellett készülni Egyiptomban, sőt az ezt jelző Sirius-kelés az ún. ünnepi naptár újéve volt.

    Vannak olyan csillagok és csillagképek, amelyek egész évben látszanak, csak helyzetük, irányuk változik az évszakok során. Ilyen ún. cirkumpoláris csillagképek közé tartozik a Nagy Medve, amelynek hét legfényesebb csillagát már Homérosz is Szekérnek nevezi. Ez nálunk a Göncöl szekere. Két hátsó kerekét jelző csillaga vonalában találjuk a Kis Medve legfényesebb csillagát, a Sarkcsillagot. Ennek közelében van a forgó égbolt látszólag mozdulatlan pontja, az Északi Pólus, amely kijelöli az északi irányt.

    Aki ismeri a csillagokat és csillagképeket, alkonyat után az égre pillantva megmondhatja, milyen évszak van, hol járunk a napévben.

Image

A mintegy 4500 éves egyiptomi gizehi piramisok lapjait és alapéleit a fő égtájak irányába építették. A kelet-nyugati élek segítségével kijelölhetők a napéjegyenlőség napjai

    A régi babilóniaiak első, hozzávetőleges méréseik alapján úgy vélték, hogy 360 nap eltelte után látszanak ugyanúgy a csillagok, mint egy évvel azelőtt. Ez az eredmény jól beleillett számolási rendszerükbe, minthogy ők a 60-as számrendszert használták. Ezt a számot őrzi napjainkban is a teljes körben levő fokok száma, noha pár év alatt a babilóniaiak előtt is nyilvánvaló lett, hogy ennél néhány nappal több van egy évben.

    Az év mindenképpen sok napból áll, és a régieknek bizonyára nehéz volt ennyi napot megszámlálni, észben tartani vagy feljegyezni. Olyan időegységre volt szükség, amely hosszabb, mint a nap, amelyből jóval kevesebb van az évben, amelyet tehát könnyebb megszámolni és megjegyezni.

    Ilyen időegység a holdhónap.

Napévek – holdhónapokkal mérve

    A régebbi kőkorokból: 30, sőt 50 ezer éves múltból maradtak ránk „feljegyzések”, amelyek bizonyíthatják, hogy az ősember figyelemmel kísérhette a Hold változásait, és napról napra véset alakban megörökítette, hogy milyennek látszik. Legalábbis erre utalnak bizonyos csontlapok furatszerű, faragott pontsorai.

    A Hold fény- és alakváltozása valóban feltűnő és kényelmesen megfigyelhető égi jelenség. Mintegy 30 napig tart, amíg az egyik holdfázis – például holdtölte – után ugyanazt az alakot mutatja a Hold. Az első földművelő társadalmak ennek megfelelően ilyen, kb. 30 napos időkörökkel, holdhónapokkal osztották fel az évet.

    Első megfigyeléseik szerint 12 holdváltozás múlva térnek vissza az évszakok, vagyis az évben 12 holdhónap van. De már néhány éven belül rá kellett jönniük arra, hogy ez a megállapítás pontatlan. Egy napév ugyanis valamivel több, mint 365 nap, 12 holdhónap pedig csupán kb. 354 nap. Ha tehát az egyik év a tavaszi napéjegyenlőség napjával kezdődött, 12 holdhónap eltelte után a napkelte pontja a látóhatáron még nem ért vissza a pontos keleti irányhoz. Három év múltán pedig már több mint egy teljes hónapra nőtt az elcsúszás. Ezt már Hammurapi, Babilónia megalapítója és első uralkodója (i. e. 17. sz.) is észrevette, és úgy intézkedett, hogy ha niszannu hónapban, az év első – tavaszi – hónapjában még nincs tavaszi napéjegyenlőség, akkor a nyári ululu hónap után egy másik ululut kell beiktatni a hónapok sorába.

    Hammurapi nem intézkedett afelől, hogy mely évek legyenek 13 hónapos szökőévek. Később egy 8 éves ciklust alkottak, amelyben 3 év volt 13 hónapos szökőév. De ekkor szisztematikusan elcsúszott a naptár éve a holdhónapokhoz képest. Nyolc év után ugyanis már nem újholdra esett a naptári „hold”-hónapok kezdete. Ezért már az i. e. 1. évezred első felében olyan 19 éves ciklust alkottak és használtak, amelyen belül 12 év közönséges, 12 holdhónapos, hét év pedig 13 holdhónapos év, vagyis szökőév volt. Ezt a ciklust az i. e. 5. században a görögök is átvették Metón csillagász nevéhez kapcsolva.

    Hasonló naptárt használ az izraelita egyház. Az ilyen, részben a holdhónapokat, részben a napévet is figyelembe vevő naptárakat idegen szóval luniszoláris naptáraknak nevezzük. Ilyen módon érhetik el használói azt, hogy a naptár eltérése a napév megfelelő szakához viszonyítva mindig egy holdhónapnál kisebb legyen. Ezt figyelhetjük meg néhány ázsiai nép – például a vietnami – naptárában, amelyben az újév mindig vagy január vagy február hónapban van.

Mohammed naptára

    A régi arab nép állattenyésztéssel és kereskedéssel foglalkozott, tehát nem volt élete olyan szorosan az évszakokhoz kötve, mint a földművelőké. Ehhez még azt is hozzá lehet venni, hogy a régi arab törzsek mind a szubtropikus égöv alatt éltek, amelyben az évszakok nem válnak el olyan élesen, mint nálunk, a mérsékelt égövben. A 6. és 7. sz. fordulóján élt Mohammed, az iszlám vallás megalapítója nem tudott írni-olvasni, így kereskedőútjai során csak hallomásból értesült a naptár kérdéseiről. Nem értette, mert nem érthette, miért kell időnként szökőhónapokat vagy szökőnapokat iktatni az évbe, ezért vallási vezetővé válása után megtiltotta ezeknek a rendkívüli időszakaszoknak a használatát. Elfogadta a természettől adott holdhónapokat, és kijelentette, hogy ezek száma csak 12 lehet. De – mint láttuk – 12 holdhónap csak kb. 354 nap, vagyis mintegy 11 nappal rövidebb a napévnél. Ezért a mohamedánok évének minden hónapja évenként 11 nappal eltolódik, és átvándorol minden évszakon. Körülbelül 34 év múlva kerül vissza az újév a napévnek arra a helyére, ahol volt. Közben azonban csak 33 napév telt el. Minthogy a mai naptári évünk a napévvel azonos hosszúságúnak vehető, a szerintünk 33 éves mohamedán magát 34 évesnek mondja, mert rövidebb évekkel méri a korát, mint mi.

    A Hold két ugyanolyan fázisa között eltelt idő kb. 29 és fél nap. A mohamedánok évében a hónapok felváltva 29 és 30 naposak. Minthogy a holdhónap hossza 29,5 napnál valamivel több, a holdfázisokhoz képest a naptárban a hónapok „sietnek”: háromévenként kb. egy egész napot. A mohamedán holdhónapok kezdete az a nap, amidőn naplemente után első ízben lehet megpillantani a vékony holdsarlót. De három év múlva csak a naptár szerinti hónap kezdődik: a Hold csak a következő napon látszik. Hat év múltán az eltérés már két nap – és így tovább. A régi arab csillagászok jó módszert alkottak az eltérés kiküszöbölésére: 30 éven belül 11 évben a rendszerint 29 napos utolsó hónaphoz még egy napot adtak. Így a mohamedán naptár 3000 éven át egy napon belüli hibával együtt jár a holdváltozásokkal. A napévvel azonban nem, ezért a mohamedán évszámítási rendszerben megadott éveket csak megfelelő eljárásokkal lehet átszámolni a mi naptárunk adataira. A mohamedánok különben 622-től, Mohammed Mekkából Medinába való átköltözése (hidzsra) idejétől számítják éveiket.

Image

  A mohamedánok szent könyve, a Korán 9. fejezetének 36-37. verse tartalmazza a naptárra vonatkozó szabályokat. Ezek szerint a hónapok száma Allah törvénye szerint 12. A közölt szövegrész tartalma: „Szökőhónapok beiktatása az évbe a hitetlenség műve. Ebben a hitetlenek tévednek. Ők megengedik ezt az egyik évben és nem engedik meg a másikban ... és megengedik azt, amit Allah megtiltott…”

A Nap fontosabb, mint a Hold

    A növények nem a Hold, hanem a Nap látszó járásához igazodnak: az évszakok szerint vethetők és arathatók. Igaz, a délebbi, szubtropikus vidékeken a gabona előbb érik be, mint nálunk: valamivel a tavaszi napéjegyenlőség utáni időben. Palesztinában ezért az újholddal kezdődő tavaszi holdhónap közepén – vagyis holdtöltekor – kezdődött az aratás. A tavaszi hónap pedig az volt, amelyikbe a tavaszi napéjegyenlőség napja esett. Az aratás kezdete tehát olyan ünnep volt, amelynek helyét az évben csillagászati jelenségek idejével rögzítették. Ez az ősi palesztinai aratáskezdő ünnep a peszah – vagyis a húsvét. Hogy mikor van az évben, azt ma is az ismert szabály adja: március 21-ét (vagyis a tavaszi napéjegyenlőséget) követő holdtölte utáni első vasárnap a húsvétvasárnap. Ez a keresztény vallási életben ma is érvényes szabály tehát még őrzi az egykori holdhónapokkal számoló, ősi palesztinai naptár nyomát.

    Az egykori közel-keleti népek a napév gazdaságilag fontos határnapjait, amelyeket egyszerű csillagászati megfigyelések útján tudtak meghatározni, ünnepnek jelentették ki, és minden évben gondosan számon tartva megülték. Sok ilyen ősi ünnep maradványa található az európai keresztény népek naptárában is.

    Az égitestekre és azok megfigyelésére, továbbá a földművelő népek életében fontos időpontok, vagyis az ünnepek közötti összefüggésre utalnak a Biblia első fejezetének szavai, amelyeket a mitikus „teremtéstörténet” negyedik napjának leírásánál olvashatunk (Károli Gáspár fordításában):

„És monda Isten: Legyenek világító testek az ég mennyezetén, hogy elválasszák a nappalt az éjszakától, és legyenek jelek, és meghatározói ünnepeknek, napoknak és esztendőknek. És legyenek világítókul az ég mennyezetén, hogy világítsanak a földre. És úgy lőn. Teremté tehát Isten a két nagy világító testet: a nagyobbik világító testet, hogy uralkodjék nappal és a kisebbik világító testet, hogy uralkodjék éjjel; és a csillagokat.”

 
    Az idézetből kiderül, hogy a régi emberek szerint az égitestek kizárólagos célja az ember számára hasznos feladatok végzése: világítás, évek, napok és ünnepek meghatározása.

    Az első nép, amely rájött arra, hogy a földművelés terén a Nap fontosabb, mint a Hold, az egyiptomi volt.

Image

  A papság által használt egyiptomi ünnepi naptár. A 12, egyenként 30 napos hónap után pótnapok száma öt, négyévenként hat

    Az óegyiptomiak már az i. e.-i harmadik évezredben szakítottak a holdhónapok használatával. Évükben a Hold csak a hónapok számát, a 12-t adta, de a hónapok hossza független volt a holdváltozások időtartamától. Minden hónap kereken 30 napot számlált. Minthogy nyilvánvaló volt, hogy 360 nap kevés, az évek végéhez öt pótnapot – ünnepnapot – adtak.

    Már a Sinusnál említettük, hogy milyen gondosan figyelték az egyiptomi csillagászpapok ezt a csillagot. Így nem volt nehéz észrevenniük, hogy négy év múlva a Sirius kelése már egy napot késik. Százhúsz év múlva az eltérés már egy teljes hónapot tett ki, és csak mintegy 1460 év múltán esett ismét a Sirius Nappal egyidejű kelésének ideje a naptári újévre. A földművelés szempontjából oly fontos Nílus-áradás – látszólag – a Sirius szerint, a nép által használt 365 napos év újévétől függetlenül érkezett minden évben. Ezért a papok a külön naptárukat, az ún. ünnepi naptárt használták, amelyben minden negyedik év egy pótnapot kapott. Ennek újéve a Sirius Nappal egyidejű kelésének napja volt, és a nép naptárának újéve minden négy évben egy további nappal távolabb tolódott. Egyiptom hosszú történelme folyamán két ízben is összekerült a kétfajta naptár újéve. Ezt nagy vigalommal ünnepelték a Nílus-völgy egykori lakói.

Miért olyan nehéz a naptárkészítés?

    Az időt egyenletesen megismétlődő események közötti időszakaszok megszámolásával mérhetjük. A természet, az égitestek járása több ilyen eseménysorozattal szolgált az embernek. A nappal és az éjjel váltakozása adta a napot, a holdváltozások a hold hónapot, és a Nap változó kelési-nyugvási iránya és delelési magassága, az időjárás nagy váltakozási periódusa a napévet. Ezekből a különböző hosszúságú időegységekből kellett őseinknek használható időbeosztási rendszert, naptárt alkotniuk. A feladat – mint már láttunk rá több példát – egyáltalán nem könnyű.

    A nehézséget az okozza, hogy ezek az időkörök nincsenek meg egymásban egész számsor. Egy év nem kerek 12 holdhónap, egy holdhónap nem kereken 29 vagy 30 nap, és egy év napjainak száma is több, mint 365, de kevesebb, mint 366 nap. Az időegységek, amelyeket a természet adott, össze-mérhetetlenek. Ha elosztjuk a nagyobbakat a kisebbekkel, olyan számokat kapunk, amelyeknek tizedes tört jegyei tetszőlegesen szaporíthatok aszerint, hogy milyen pontosan mértük az egyes időegységeket. Nézzünk néhány példát:

1 év = 12,368265… holdhónap és
= 365,242199... nap;
1 hó = 29,530588… nap;
12 hó = 354,367056… nap.

    Ezeket az össze nem illő időegységeket szervesen összefüggő rendszerbe foglalni, vagyis naptárt alkotni valóban nem könnyű. De a régiek e három természetes időkör mellé egy negyediket is csatoltak: a hetet.

    Az óegyiptomiak tíznapos időközökre – görögösen dekádokra – osztották hónapjaikat. Görögországban és a római birodalomban nyolcnapos „heteket” használtak. A keleti eredetű hét már a Bibliában is szerepel. A már idézett héber teremtéstörténet szerint Isten hat nap alatt teremtette a világot, a hetedik napon pedig megpihent. Ezért ez a – héber nyelven sabbat – nap szünnap.

    A sabbat és általában a hét valószínűleg összefügg a Babilóniában használt holdhónapokkal és a holdtöltére használt umu sapattu nevű szünnappal, amely később minden holdfázisra kiterjedt. Egész napokkal kifejezve valóban ennyi nap telik el két holdfázis – például első negyed és holdtölte – között. Minthogy négy hét nem ad ki egy teljes holdhónapot, a két-két sapattu közötti időszakok, a hetek elszakadtak a Hold járásától, és megszakítatlan időkörláncot alkottak, amelyhez a régi keleti alapokon nyugvó vallások ma is ragaszkodnak.

    A görög-római kultúrkörben a nap minden órájának megvolt a maga védő bolygója, azaz istene. A Nap, a Hold és az öt látható bolygó a Földtől mérhető képzelt csökkenő távolságuk szerinti sorrendben védték az egyes órákat: Szaturnusz, Jupiter, Mars, Nap, Vénusz, Merkur és Hold. Ha az egyik nap első órája például a Holdé volt, a következő nap már nem a Hold, hanem a Mars órájával kezdődött, a harmadik nap Merkuréval – és így tovább. Valószínű, hogy a hét napjai az illető nap első órájáról kapták latin nevüket. Ez az elnevezés aztán a legtöbb európai nyelvben megmaradt. Ahol nem, ott a heti napok többnyire sorszámok neveit kapták. A mi keddünk például a második („kettedik”), csütörtökünk és péntekünk a szlávból átvett negyedik és ötödik értelmű sorszámot kapta.

    A német kedd a „szolgálat napja”, a szerda a „hét közepe”. A német és angol nyelvben a csütörtöki és a pénteki nap neve a régi északi germán népek Donnar vagy Thor, ill. Freyja vagy Frya nevét őrzi, mert ezek az istenségek a római Jupiternek, ill. Venusnak feleltek meg.

    Néhány európai nyelvben a hét napjainak neve: 

 Latin  Spanyol Olasz

Dies Solis
Dies Lunae
Dies Martis
Dies Mercurii
Dies Jovis
Dies Veneris
Dies Saturni

Domenigo
Lunes
Martes
Miércoles
Juéves
Viérnes
Sábado

Domenica
Lunedi
Martedi
Mercoledi
Giovedi
Venerdi
Sabato

Francia  Német
Angol

Dimanche
Lundi
Mardi
Mercredi
Jeudi
Vendredi
Samedi

Sonntag
Montag
Dienstag
Mittwoch
Donnerstag
Freitag
Samstag

Sunday
Monday
Tuesday
Wednesday
Thursday
Friday
Saturday

    A hét valóban kedvező ütemben szakítja meg pihenőnapjaival a munkanapok sorát, de tovább bonyolította a naptáralkotás kérdését, mert csak napokban kifejezve ad egész számot, különben összemérhetetlen a napév és a holdhónap hosszával is:

1 év = 52,177457… hét,
1 hó = 4,218655… hét.

    A három természetes és az egy mesterséges időkör közül a naptár alapjául csak kettőt lehet elfogadni. Ha a holdhónapot – és természetesen a napot – választjuk alapnak, akkor a napév háttérbe szorul. Ha a napév az alapegység, akkor a holdhónapok használatával kell felhagynunk. Az első megoldásra a mohamedán naptár, a másodikra a mi naptárunk lehet a példa. És most már rátérhetünk annak a kérdésnek megválaszolására, hogy

Hogyan alakult ki a mi naptárunk?

    Naptárunk a római naptárból fejlődött ki. Története valóban érdekes.

    A hagyomány szerint a rómaiak eredetileg 10 hónapos évekkel számoltak. Az év márciussal kezdődött és decemberrel végződött. Az új év a mezőgazdasági munkákkal, tavasszal kezdődött, és azok befejeztével végződött. A szeptembertől decemberig tartó hónapok ma is őrzik az eredeti számneveket: septem, octo, novem, decem ui. hét, nyolc, kilenc és tíz latinul. Állítólag Numa Pompilius, a legendás második római király csatolta a januariust és a februariust a hónapokhoz. A hagyományok szerint a hónapok hossza erősen változott a földművelő munkáknak megfelelően.

    A naptár további fejlődése során a rómaiak áttértek a holdhónapok használatára. A hónapok a holdsarló napnyugta utáni első láthatósági idején kezdődtek. Ennek a napnak neve Kalendae volt. A hónap közepén, a telehold idején volt az Idus.

    Bizonyára nem sok idő múlva észrevették a rómaiak, hogy 12 holdhónappal számolt éveik eltolódnak az évszakokhoz képest. Ezért szakítottak a holdhónapokkal, és elvileg helyes, érdekes módot választottak a naptári év és a napév együttfutásának biztosítására. Hónapjaikat vagy 31 vagy 29 nappal számították, mert egy régi római babona szerint numero deus impare gaudet, vagyis az isten a páratlan számoknak örül. Csak az utolsó hónap, a február volt a 28 napos. Ez a holdnaptárból kialakult év csak 355 napos volt – több mint tíz nappal rövidebb a napévnél. Ezért a rómaiak minden második évben egy 22, ill. 23 napos szökőhónapot adtak az évhez.

Image

A régi római naptár

    A rómaiak jól tudták, hogy a Nap minden hónapban más csillagcsoporton halad át. A babilóniai-egyiptomi elnevezéseket ezekre a csillagképekre a rómaiak is átvették, sőt hexameteres formában örökítették át a középkorra:

    Sunt Aries, Taurus, Gemini, Cancer, Leo,
    Virgo, Libraque Scorpius, Arcitenens, Caper, Amphora, Pisces.

    Vagyis a jól ismert ún. állatövi csillagképek: Kos, Bika, Ikrek, Rák, Oroszlán, Szűz, Mérleg, Skorpió, Nyilas, Bak, Vízöntő, Halak. (Még magyarul is mondták hexameteres sorokban:

    Kos, Bika, Kettős, Rák, az Oroszlán és arató Szűz,
    Mérleg után Ollós, Nyilas és Bak, Kanta Halakkal.

    Az Ollós a Rák, a Kanta a Vízöntő széles szájú korsója.) A hónapoknak megfelelően 12 állatövi csillagkép van, és a rómaiak aggódtak, hogy a csaknem teljes hónap hosszúságú szökőhónap beiktatásával felborítják az égi rendet, s ezért az istenek megharagudhatnak rájuk. Ezért a mercedonius nevű szökőhónapot elrejtették az utolsó hónap, a február napjai közé. Február 23. napja után – szökőévekben – a mercedonius első napja következett, majd sorban a többi egészen ennek utolsó – 22. vagy 23. – napjáig, és csak ezután jött február utolsó öt napja.

    A szökőhónapokat beiktató papság azonban észrevette, hogy a leggondosabb eljárás esetén is „siet” a naptár éve, és 30 év múlva már egy teljes hónappal jár a naptár a természet előtt.

    Könnyen utánaszámolhatunk, hogy megtudjuk, mi volt a hiba. Vegyünk egy négyéves ciklust. Az első évben 355 nap volt, a másodikban 355 + 22, vagyis 377. A harmadik megint 355 napos közönséges év volt, míg a negyedik 355 + 23, vagyis 378 nap. Ez összesen 1465 nap. Négy napév viszont csak – megközelítőleg – 1461 nap, ezért évenként átlag egy nap felesleg adódott a római naptárban.

    De nem ez volt a legnagyobb hibaforrás. A köztársaság új kormányzóit, a konzulokat a népgyűlés január 1-jén választotta. A konzulok hivatalukat mindig egy évre foglalták el. A kölcsönt és a kamatokat az év vége előtt kellett megfizetnie az adósnak. A leendő konzuloknak az állt érdekükben, hogy minél előbb kezdődjék az év – az addigiaknak pedig az, hogy tartson még tovább. Ilyen eltérő volt az uzsorások és az adósok érdeke is. A papság – elsősorban apontifex maximus, a főpap – jó pénzért hagyta magát megvesztegetni, és a többet fizető kívánsága szerint vagy nem iktatott szökőhónapot az évbe, bár kellett volna, vagy szabályellenesen meghosszabbította. A naptár és a természet között megszűnt az összhang: az i. e. 1. sz. közepén már 90 nappal előbb jöttek el a naptári ünnepek, mint azok a mezőgazdasági munkák, amelyekre vonatkoztak. Tehát az aratási ünnepek idején a gabona még alighogy kisarjadt, a szüreti ünnepek napjaiban a szőlőfürtök még sehol sem voltak láthatók. A helyzet tűrhetetlenné vált, a naptárt gyökeresen meg kellett változtatni.

    A naptárreformot az első római egyeduralkodó. Julius Caesar hajtotta végre i.e. 46-ban. Egyiptomi tartózkodása során bizonyára megismerte az ottani ünnepi naptárt, a 365 napos és négyévenként egy pótnapos évfajtát. Arról is hallhatott, hogy Egyiptom történelme során nem egyszer akarták ezzel felváltani a pontatlanabb, kerek 365 napos évet, amelyet a nép használt. Caesar ezért megbízta a görög-egyiptomi Szoszigenész csillagászt, hogy dolgozza ki a naptárreformot.

    Szoszigenész az egyiptomi öt – vagy négyévenként hat – pótnapot egyenletesen elosztotta az év hónapjai között. Az évet Caesar rendelkezése folytán ezentúl hivatalosan is januariusszal kezdték, és a hónapok felváltva lettek 31 és 30 naposak. Csak az egykori utolsó hónap, a februarius volt 29 napos, és csak minden negyedik évben kapott egy szökőnapot. Ezt a napot azonban továbbra is a hó 23. napja után iktatták az évbe. Ez a kétezeréves hagyomány mindmáig fennmaradt: mi is a február 23-a után következő napot, nem pedig az utolsót nevezzük szökőnapnak a szökőévekben.

Image

A Julius Caesar által i. e. 46-ban bevezetett naptár

    A Julius Caesar által bevezetett naptári év sematikus rajzából jól látható, hogy ennek az évfajtának milyen egyenletes volt a beosztása. Számunkra szokatlan, hogy ebben szeptember és november 31 napos, míg októberben és decemberben a napok száma csak 30.

    A reformnak azonban előbb vissza kellett állítania a napévben elfoglalt helyére a naptár évét. Ezért Caesar elrendelte, hogy a reform kihirdetése évében – tehát i.e. 46-ban – november és december között két rendkívüli hónapot iktassanak a naptárba. Minthogy ez az év amúgy is szökőév volt, abban az évben a napok száma 445 volt. A tavaszi napéjegyenlőség így visszakerült eredeti helyére, martius hó 24. vagy 25. napjára.

    Caesart i.e. 44. martius idusán – március 15-én – meggyilkolták. Szökőszabályát a papság – talán szándékosan – félremagyarázta, és 36 éven át nem négy-, hanem háromévenként tartottak szökőévet. A naptári év ismét kezdett elcsúszni a természet évéhez, a napévhez képest.

    A naptár szerencséjére az első római császár, Augustus Octavianus tudósai felhívták az uralkodó figyelmét arra, hogy már három fölösleges nap van a naptárban. A császár, hallgatva tanácsadóira, i.sz. 8-ban elrendelte, hogy 12 éven át ne tartsanak szökőéveket. Így tűnt el aztán a három nap eltérés. A szökőévek ez után mindig négyévenként következtek.

Image

Az Augustus Octavianus által megzavart harmóniájú ún. julián-naptár

    Augusztus annyira büszke volt rendelkezésére, hogy az addig sextilis („hatodik”, voltaképpen nyolcadik) nevű hónapot saját magáról neveztette el. Az ezt megelőző – eredetileg quintilis nevű – hónap akkor már Julius Caesar nevét viselte. Minthogy júliusban 31 nap van, Augustus azt kívánta, hogy ilyen hosszú legyen az ő hónapja is. Elvétetett hát egy napot a közönséges években amúgy is a többinél rövidebb februárból, és ezt a napot csatolta augusztushoz. Ekkor azonban három 31 napos hónap került volna egymás mellé. Ezért szeptemberből egy napot októberhez, novembertől egyet pedig decemberhez adott, tehát megcserélte az év négy utolsó hónapjának hosszát.

    Így alakult ki olyan naptári év, amelynek beosztását változatlanul ma is használjuk – és amely magán viseli a kétezer éves császári hiúság zavaró nyomait.

    A megreformált római naptár azonban ilyen kis szépséghibákkal is egységesítette az egész római birodalom területén az időszámítást, kiszorítva az addig helyileg használt, kevésbé tökéletes naptárakat. Így ez maradt az ókorból az egyetlen és egyetemesen használt naptár, amely aztán alapja maradt a keresztény időszámításnak is a középkorban és az újkorban.

A Gergely-féle naptárreform

    A Julius Caesarról julián-naptárnak nevezett év átlagos hossza a négyévenkénti egy szökőnapjával 365,25 nap. A napév azonban ennél valamivel: 11 perc 14 másodperccel rövidebb. Az eltérés valóban kicsi, évenként csak egy nap 128-ad része. A kis eltérés azonban 128 évenként már egy teljes napra nő. És ezt pár évszázad múlva már észre kellett venni. A Julius Caesar-féle naptárreform bevezetésének évében a tavaszi napéjegyenlőség március 24-ére esett, de lassan eltolódott a naptárban. A 4. sz. elején már március 21-én bekövetkezett.

    A 325-ben tartott nikaiai – vagy niceai – zsinat is foglalkozott ezzel a naptári kérdéssel. A húsvét ugyanis keresztény ünneppé lett, és előre számításához szükség van a tavaszi napéjegyenlőség idejének ismeretére. A zsinat rögzítette ezt a napot március 21-ére.

    A zsinati határozat ellenére ez a naptári nap lassan eltávolodott a tavaszi napéjegyenlőség idejétől. A tavaszi napéjegyenlőség egy idő múlva március 20-ra, majd 19-ére esett, és 128 évenként egy-egy nappal tovább hátrált a naptár napjai között.

    A csillagászok és más tudósok aggodalommal figyelték ezt a lassú, megállíthatatlannak látszó jelenséget. Még az irodalomban is megjelent ennek a gondnak kifejezése. Az univerzális műveltségű Dante a 14. sz. elején írt Isteni Színjátékban így említi a kis naptári eltérést:

„De mielőtt január nyárba fordul
a számba-nem-vett századnap miatt…”

(Babits Mihály ford.)

    A középkorban neves tudósok tettek javaslatokat a további elcsúszás megakadályozására. IV. Sixtus pápa kezdeményezett egy reformot, de a tanácsadóul meghívott Regiomontanus 1476-ban bekövetkezett halála megakasztotta a munka érdemi folytatását. X. Leó pápa 1515-ben Kopernikuszt kérte fel egy naptárjavítási terv kidolgozására, de a nagy lengyel csillagász azzal hárította el a megbízatást, hogy a napév hosszát még nem ismerik kellő pontossággal ahhoz, hogy egy végleges naptárt lehessen összeállítani a következő évezredekre.

    A 16. század második felében már tíz nap elcsúszás mutatkozott a naptári év és a természet éve között: a tavaszi napéjegyenlőség, amely a niceai zsinat évében – 325-ben – március 21-ére esett, XIII. Gergely pápa idejére március 11-ére tolódott. Az 1570-es években egy matematikával és csillagászattal is foglalkozó perugiai orvos, Luigi Lilio – latinosan Aloysius Lilius – ésszerűnek látszó, elfogadható változtatást javasolt a julián-naptáron. Első feladat a felgyűlt 10 nap eltolódás eltüntetése, vagyis a tavaszi napéjegyenlőség idejének visszahozása március 21-ére. Ezért a naptárban valamikor 10 napot egyszerűen ki kell hagyni, vagyis az egyik évet 10 nappal meg kell rövidíteni. Ezenfelül gondoskodni kell arról, hogy ezután ne léphessen fel eltolódás a naptár éve és a napév között.

    Liliusnak több adat is rendelkezésére állt a napév hosszára. A 13. sz. közepéről származó ún. Alfonz-féle táblázatok szerint a napév 365 nap, 5 óra, 49 perc és 24 másodperc. Kopernikusznak az 1500-as évek első feléből származó megfigyeléseiből ennél 8 másodperccel rövidebb idő adódott. Lilius a két érték számtani közepét vette számításai alapjául, tehát szerinte a julián-év a napévnél 10 perc és 40 másodperccel hosszabb. A többletpercekből egy napra való 135 év alatt gyűlne össze. Az lett volna Lilius szerint a megoldás, ha a julián-naptár minden 135. évéből egy napot elvennének. Ehhez közelálló érték jön ki, ha egyszerűen megjegyezhető szabály szerint minden 400 éves időszakaszból három napot elhagynak – vagyis átlag 133 1/3 évenként egyet. Lilius azt javasolta, hogy a szökőévek napjaiból hagyjanak el három ízben egyet-egyet 400 év alatt: ne legyenek szökőévek az évszázadok utolsó – két nullával végződő – évei közül azok, amelyek nem oszthatók 400-zal. Az 1600-tól 2000-ig terjedő időszakaszban tehát ne legyen szökőév az 1700, 1800 és az 1900. Így 400 évenként 100 szökőnap helyett csak 97 lesz.

 Image

A XIII. Gergely pápa által 1582-ben elrendelt naptárreform változatlanul hagyta a julián-naptár évbeosztását. Ezt az ún. Gergely-naptárt használjuk ma is

    Lilius nem érhette meg tervezetének valóra válását. Reformját azonban elfogadták – főként Clavius német csillagász és matematikus felvilágosító munkája eredményeképpen, aki meg tudta magyarázni a tudósokból és magas papi méltóságokból álló bizottságnak a naptárreform lényegét és előnyeit. XIII. Gergely pápa az 1582. február 24-i rendeletével így írta elő a reform végrehajtását: 1582. október 4-e – csütörtök – után mindjárt 15-e – péntek – következzék; az évszázadok utolsó évei közül csak az legyen szökőév, amely 400-zal osztható.

    A katolikus államok csakhamar elfogadták a Gergely-félének nevezett naptárrendszert – hazánk 1587-ben. A protestáns államok sokáig ellenálltak a pápáról elnevezett és általa elrendelt naptár átvételének. Angliában például hosszú viták után csak 1752-ben kezdték használni. A görög-keleti egyházak által befolyásolt államok is továbbra a julián-naptárt használták. Oroszországban csak a Nagy Októberi Szocialista Forradalom utáni hónapokban került sor a Gergely-naptár átvételére: Lenin 1918. január 25-én írta alá a rendeletet, hogy abban az évben január 31-e után mindjárt február 14-ét kell írni. Addigra ugyanis már 13 napra nőtt az eltérés a julián-naptár és a napév között.

 Image
 
A julián- és a Gergely-naptár hibájának grafikus ábrázolása.
Látható, hogy a julián-év hibája a XX. sz. elejére már 13 napra nőtt

    Ez a 13 napos ugrás ma is észlelhető egy feltűnő naptári különösségen.

    Mindenki tudja, hogy az Októberi Forradalom első győzelme, az egykori főváros, Petrográd bevétele 1917. október 25-én történt. Ez a dátum azonban csak az akkor használt régi orosz – vagyis julián-naptár, szerint esett erre a napra. A Gergely-naptár szerint akkor már szerte a világon november 7-ét írtak. Így a novemberi dátumra csúszott egykori október 25-e csak nevében őrzi a nagy győzelem dátumát. Azóta mindig akkor – november 7-én – ünnepeljük ezt a napot, amidőn a Föld olyan helyzetben van Nap körüli pályáján, mint volt 1917. október 25-én.

    Gergely pápa tudós tanácsadói – közöttük Clavius – jól sejtették, hogy az elfogadott évhossz valószínűleg eltér egy kissé a napév valódi, akkor még nem ismert hosszától, de tudták, hogy a kicsi különbség csak évezredek múlva nő fel egy teljes napra. Valóban: a napév pontos tartama 365 nap, 5 óra, 48 perc és 46 másodperc, vagyis 26 másodperccel hosszabb a Gergely-naptár événél. A kis különbség csak mintegy 3300 év alatt tesz ki egy teljes napot. De nincs értelme már most rendelkezést hozni arról, hogy késői utódaink hogyan szabaduljanak meg attól az egy fölösleges naptól. Legyen ez az ő gondjuk. Nekünk elegendő megnyugvást adhat az a tudat, hogy addig a naptári év egy nap pontossággal együtt fut a napévvel. Nem kell attól tartanunk, hogy a naptári év elcsúszik az évszakokhoz képest, hogy „január nyárba fordul”.

Újabb naptártervek. A Világnaptár

    Minthogy kb. 4900-ig egy napnyi hibán belül pontos a Gergely-naptár, csillagászati szempontból véglegesen elrendezett időbeosztási rendszernek tekinthető. Más kérdés, hogy mindenben célszerű-e, és alkalmas-e az emberiség mostani és jövőbeli élete szükségleteinek kényelmes kielégítésére?

    Már annyira megszoktuk naptárunk tökéletlenségeit, hogy szinte észre sem vesszük. Vegyük csak sorra jelenlegi naptárunk szembeötlőbb hátrányos tulajdonságait:

    – az év első fele rövidebb a másodiknál;

    – a negyedévek eltérő hosszúságúak;

    – a hónapokban nem azonos számú munkanap van;

    – 31 napos hónapok kerülnek egymás mellé.

    Mindezekért a félévi, negyedévi és havi termelési és egyéb statisztikai adatok csak helyesbítő számítások elvégzése után vethetők össze egymással pontosan.

    Felhozhatjuk azt is, hogy a Gergely-naptárban a húsvét időpontja évenként erősen változik: március 22. és április 25. közötti 35 napos időközön belül mozog előre hátra – a hozzá kapcsolódó szünnapokkal és mozgó ünnepekkel együtt. Ha korán van húsvét, még a farsang is rövidebb.

    Sokkal zavaróbb azonban az a körülmény, hogy a meghatározott dátumú napok évenként a hét más napjaira esnek. Ezért nem jelölhetünk ki állandó dátumot az országgyűlés vagy más ülésszak és rendezvény kezdetéül, mert az a nap a következő évek valamelyikében bizonyosan vasárnapra vagy más szünnapra fog esni.

    Évről évre tapasztalhatjuk, hogy ha a kötött dátumú, tehát mindig más heti napra eső ünnepeink közül valamelyik vasárnap közelébe – pl. keddre vagy csütörtökre – esik, felborul, megcserélődik a munkanapok és a heti pihenőnapok sorrendje. Mindez kényelmetlenséget, zavart – és sokszor költséget okoz.

    Idei naptárunk csak 28 év múlva használható ismét. Ez azért van így, mert 365 nem osztható 7-tel: 52 hét csak 364 nap. Így az újév dátumában évenként egy-egy nap ugrás tapasztalható – sőt, ha szökőévből indulunk ki, két heti-napi ugrást tesz az újév napja.

    Öröknaptárt, vagyis olyan naptárt, amelyben az azonos dátumú napok minden évben ugyanazokra a heti napokra esnek, csak valami ravasz fogással lehetne létrehozni tehát: egy – ill. szökőévben két – napot ki kellené vennünk a naptár napjai közül, vagyis ezeknek a napoknak nem adnánk heti napnevet és havi napsorszámot.

    Több naptártervezet született már, amely ilyen nevezetlen, sorszámozatlan nap segítségével valósítaná meg az öröknaptárt. A legforradalmibb tervben 13, egyenként 4 hétből, vagyis 28 napból álló hónap alkotna egy évet. Ez összesen csak 364 nap, ehhez jönne az egy – szökőévben két – kiegészítő nap. Ez a naptár azonban minden látszólagos kényelmessége ellenére nem találna széles támogató táborra. A 13 – törzsszám lévén – nem osztható más számmal – így nem lenne félév és negyedév sem.

    Sokkal rokonszenvesebb a múlt század közepén Mastrofini apát által elgondolt öröknaptár, amelynek tökéletesített változatát Elizabeth Achelis 1930-ban tárta a nyilvánosság elé. Ez az ún. Világnaptár.

    Ebben a forradalmi naptárreformtervben az év végén volna a különös, a héthez nem tartozó nap, az ún. világnap. A Világnaptár január 1-jén vasárnappal kezdődne és december 30-án szombattal végződne, de a világnap nem lenne sem szombat, sem vasárnap, sem pedig december 31-e.

    Vegyük szemügyre a Világnaptár előnyös tulajdonságait.

    Minden negyedév első hónapja vasárnappal kezdődő 31 napos, öt vasárnapos, második és harmadik hónapja négy vasárnapos, 30 napos hónap lenne, így minden negyedév azonos felépítésű három hónapból, 13 teljes hétből, vagyis 91 napból állna. Minden hónapban a munkanapok száma azonosan 26 lenne. A félévi, negyedévi és havi termelési statisztikai adatok közvetlenül összehasonlíthatók volnának. A decemberi pótnap a világbéke és a népek barátsága ünnepnapja lévén nem lenne zavaró a termelési statisztikákban.

    A Világnaptár leglényegesebb előnye azonban az, hogy öröknaptár. Ezért az egyszer kiadott naptárak minden további évben használhatók lennének. Néhány éven belül fejben is meg lehetne jegyezni a negyedévek hónapjaiban a napok dátumát és heti napnevét, hiszen a négy negyedév azonos felépítésű. Az azonos dátumokhoz tehát azonos heti napok tartoznának. Április 4-e és május 1-je például mindig szerdára, karácsony pedig minden évben hétfőre esne.

    A húsvét vasárnap dátumát egyszer s mindenkorra április 8-ra lehetne rögzíteni.

    A szökőévek szabálya nem térne el a Gergely-naptári szökőszabálytól – tehát ez is jó lenne az ötödik évezred végéig. Szökőévekben azonban a Világnaptárban az első félév végén, június 30-a után is lenne egy héthez nem tartozó világnap – de minthogy ezt is ünnepnapnak tervezik, a munkanapok száma júniusban sem változna.

    Az emberiség valószínűleg hamar beleszokna a decemberi és szökőévekben a júniusi világnap használatába. (Bizonyára könnyebben, mint abba, hogy a Gergely-naptárban négyféle hosszúságú hónap váltogatja egymást.) Ezeknek a napoknak csak betűjele volna. Például DW és JW (W a World Day – világnap angol kifejezés rövidítése).

    A Világnaptár olyan években lenne bevezethető, amely vasárnappal kezdődik. Ilyen évek még századunkban 1984, 1989 és 1995. Kizárólagos használatra bevezetni viszont csak a világ államainak előzetes beleegyezése után lehetne.

Image

A Világnaptár évbeosztása. Pirossal a heteken kívüli „nevezetlen” napokat jelöltük

    Az Egyesült Nemzetek Szervezete már nem egy ízben tárgyalta a naptár megreformálásának ügyét. A Világnaptár bevezetése már az 50-es években is szóba került. Ekkor elvben beleegyezésüket adták olyan államok, mint a Szovjetunió és India. Más államok – pl. az Egyesült Államok – vallási okokra hivatkozva utasították el az új naptár bevezetésének gondolatát.

    A Világnaptár elleni fő kifogás a régóta használt hetek folytonosságának megszakítása. A keresztény, az izraelita és a mohamedán vallásban nagy szerephez jutott ez a mesterséges időkör. Minden heti napnak megvan a maga vallási jelentősége. Vannak minden vallásban olyan ünnepkörök, amelyekben különleges szerepe van egy-egy heti napnak. Ilyen nem valós kifogások már sok ésszerű újítás megvalósulását tették lehetetlenné a történelem folyamán.

    Az ENSZ azonban nem csüggedt, és csaknem kétszáz naptártervezetet vizsgált meg használhatóság szempontjából. A legalkalmasabbnak a Világnaptár bizonyult. Az ENSZ Gazdasági és Szociális Tanácsa újból azon fáradozik, hogy ismertetés, népszerűsítés útján lehetővé tegye ennek az egységes, korszerű naptárnak valamikori bevezetését az egész világon. Kétségtelen, hogy a kényelmi és gazdaságossági szempontokon felül ennek a reformnak bevezetése a népek közötti egyetértésnek előmozdítója és jele is lehetne.

    A Vatikán már a húszas években kinyilvánította, hogy a húsvét rögzítésének nincs akadálya, de a „nevezetlen” napok bevezetését a katolikus egyház elutasítja. Hasonló értelemben foglalt állást a naptár kérdésében a II. római zsinat (1962–65) is. Remélhető azonban, hogy a várható sok előny megtöri a még ellenálló államok idegenkedését a kényelmes, egységes naptárral szemben.

    Az 1982-ben 400 éves Gergely-naptár véres, mozgalmas események között született. Az oszmán birodalom terjeszkedése, a reformáció és ellenreformáció nemcsak szellemi síkon folyó harcai adták a keretet a kultúra kiemelkedő eseményéhez.

    Az emberiségnek napjainkban különösen sok nehézséget kell legyőznie, világméretű problémákat kell megoldania. A világnézeti ellentétek is minden területen össze-összecsapnak. Szorító, világméretűvé duzzadó gondok azonban másfelől összekovácsolják a haladó szellemű embereket és népeket. Ezért bízunk abban, hogy az emberiség sorra megoldja valamennyi problémáját, köztük az ésszerű, a mindennapi élet követelményeinek leginkább megfelelő időbeosztási rendszernek bevezetését és használatát.

    És szeretnék bízni abban, hogy mindez még a mi életünkben valóra válik.

Forrásmunkák:

    Balázs–Fényes–Géczy–Horváth: Mi az idő? Gondolat, Budapest, 1980.

    Hahn István: Az időszámítás története. Gondolat. Budapest. 1960.

    Ponori Thewrewk Aurél: Naptárunk története. Planetáriumi előadás szövege.

    J. I. Sur: Elbeszélések a naptárról. Kossuth, Budapest. 1964.

A "Naptárunk története, Megjelent a Gergely-féle naptárreform 400. évében" című könyv másodközlése

A rovat további cikkei