Főoldal Csillagászattörténet Magyar csillagászat Középkor A csillagos ég képeskönyve
   

 

A csillagos ég képeskönyve Konvertálás PDF-formátumba Nyomtatás Elküldés emailben
Szerző: Bartha Lajos | 2005. június 12., vasárnap

Csillagképek születése

      Akár népszerű csillagászati munkát, vagy műkedvelőknak szóló égbolt ismertetést, akár tudományos beszámolókat lapozgatunk, előbb-utóbb felbukkannak a csillagképek – többnyire évezredes – nevei. Bár a különböző típusú égitestek jelölésére már a legváltozatosabb katalógusjelzések használatosak, az általános tájékoztatásra, tájékozódásra manapság is az ősi nevek szolgálnak.

     Régóta jól ismert, hogy a csillagképek mitológiai vagy jelképes eredetű elnevezéseinek semmiféle kapcsolata sincsen a bennük foglalt égitestek fizikai természetével, vagy térbeli helyzetével, alakzatukat többnyire a fényesebb csillagok véletlen eloszlása formálta. Több csillagkép (konstelláció) azonban – legalább is nevük – ma is széles körben ismert. Ilyen pl. a Nagy és a Kis Medve – a magyar mondavilágban Göncölszekér és Kis Göncöl -, az Orion, vagy az un. Állatöv 12 csillagképe: Kos, Bika, Ikrek, Rák, Oroszlán, Szűz, Mérleg, Skorpió, Nyilazó (Nyilas), Bak, Vízöntő, Halak elnevezését gyakran említik. Magukat a konstellációkat azonban már jóval kevesebben lelik fel az égbolton, az elnevezések eredete pedig alig ismert. A ma használatos és hivatalosan elfogadott 88 csillagkép felének elnevezése, kialakítása az antik görög kultúráig követhető, bár eredetük a még sokkal korábbra, a mezopotámiai tudományban gyökerezik. A mai égbolt-leírásokban – az un. asztrognóziákban – az ősi kínai, Közép- és Dél-amerikai konstellációk nem kaptak helyet.

     Az égbolt ismerete, a fényesebb csillagok megfigyelése azonban sokkal régebbi, és a kőkorig nyúlik vissza. A gyűjtögető, majd vadászó közösségek számára fontos volt az év egyes szakaszainak ismerte, számontartása: valamiféle kezdetleges időfelosztás alkalmazása.  Talán már a korai kőkorszakban felismerhették, hogy egyes fényes csillagok felbukkanása a hajnali, vagy az esti szürkületben jelzi az évszakok változását, egyes fontosa természeti események bekövetkezését. Az égitestek láthatósága az esztendő során mintegy természetes naptárként szerepelt.

      A növénytermesztés megjelenésével azután az évszakok számontartása, és ezért az „égi naptár” ismerete nélkülözhetetlenné vált. A vetés, a termés beérésének, aratásának időpontjait az évszakokra jellemző időjárás szeszélyeinél megbízhatóbban jelezték a fényes csillagok első felbukkanása, vagy utolsó esti láthatósága. Az ősi Egyiptomban már alighanem az un. dinasztiák előtti korban is számontarthatták, hogy az ég legfényesebb csillagának, a Szíriusznak feltűnése a Nap előtt, a hajnali égen, jelzi, hogy megkezdődik a Nílus áradása, amely megtermékenyíti a talajt.

     Az ősi Mezopotámiában és a korai egyiptomi birodalomban, majd az antik görögség körében – az akháj társadalomban - , de ugyan így a kínai történelem hajnalán is a naptár-csillagok ismerete már a fontos paraszti tudnivalók közé tartozott. A Földközi-tengeren a hajózás kialakulásával a tengerészek is felismerték a csillag-naptár jelentőségét. Az évszakok szerint változó szelek, vagy a gyakori viharok időszakának változását a csillagok esti vagy hajnali feltűnése előre jelezte. A hajósok számára azonban mint irányjelzők is fontosak voltak a csillagok. Az ázsiai sztyeppén legeltető nomadizáló törzsek körében még a közelmúltban is fontosnak tartották az égtáj és irányjelző csillagok ismeretét. A végtelennek tűnő síkságon éjszaka a csillagok adtak biztos iránymutatást.

     Hésziodosz görög költő a Kr. e. 8. sz-ban a „Munkák és napok” címen ismert tankölteményében a sok helyen említi, hogy a földműves és a hajós hogyan igazodjék a csillagokhoz. Pl. a következőket olvashatjuk a szőlő szüreteléséről és a hajózás veszélyes időszakairól:

   Szíriusz, Órion, ha felérnek az ég közepére,

s rózsásujjú Hajnal az Arkturoszra tekinthet,

akkor kell, Perszész, tőkéről szedni a fürtöt, …    (610-613. sor.)

……………………………………………………………………

Ám ha erős Órion s Pléjászok, Hüaszokkal

eltűnnek, ne feledd felszántani jókor a földet:

így fejezd be szántóföldön rendben az évet.       

   Tartsd szem előtt, ha veszélyes mesterség, a hajózás

csábít: Pléjászok mikor Órion erejétől

megfutamodva a ködszínű tengerre lebuknak,

akkor mindenféle szelek fúvása viharzik,

s akkor nem jó járni hajóval a borszínű tengert,…  (616-622. s.)

(Fordította: Trencsényi-Waldapfel Imre.)

Mintegy 2500-3000 évvel ezelőtt a Szíriusz és az Orion szeptember elején már magasra emelkedett a hajnali órákban, és a szürkületben a keleti láthatáron felbukkant a fényes Arktúrusz: ez a szüret időszaka.  Koratavasszal, amikor a tavaszi szántás, és a tengeri viharok időszaka beköszönt, az Orion és a Plejádok – a Fiastyúk – éppen eltűnnek az esti szürkületben.

     Ezeknek az évszak-jelző naptár csillagoknak bizonyára már kezdetben jelképes megnevezéseket adhattak. A nyári termés-érés idején tűnik fel egy aránylag fényes csillag, amely a görögség körében éppen ezért a Kalász, vagyis a Spica elnevezést kapta. A jelképes nevek sok esetben a későbbi évszázadok emberei számára már érthetetlenek voltak. Ezért idővel különféle magyarázatokat fűztek, gyakran egész legendakört költöttek e nevekhez.

     A Bika (Taurus) csillagkép legfényesebb csillagát, az Aldebarant halvány csillagok alkotta laza csillagcsoport, övezi: a Hyadok (antik nevén Hüaszok). Amikor a Hyadok az esti szürkületben felbukkan az égen, a Balkánon akkor kezdődik az őszi esőzés. Az antik görögségben a ´Hüasz´-ok Esőhozó-t jelentenek. Később az elnevezés személynévvé vált, és a monda szerint a Hüaszok – Hyadok a csillagmitológiában a testvérük halálát sirató leányok nevévé vált.

     Az ősi csillagfigyelők gyakran még csak egyes fényesebb csillagokat, esetleg feltűnőbb csillaghalmazokat – a Hyadokat és a Pleiadokat tartották számon. Ezeknek a csillagoknak, vagy csoportoknak adtak nevet, mint a Spica vagy a Hyadok példája mutatja. Később a környeztében látható halványabb csillagokat is ehhez csatolták, hogy könnyebben, megbízhatóbban lehessen a „főcsillagot” azonosítani. Így lassanként kialakultak az ég nagyobb területére terjedő, több csillagból álló csillagképek. A Spica – Kalász - környezetének jellegzetesebb csillagai alkották a Szűz (Virgo) csillagképet. A csillagkép kezdetben éppen nem a szüzességet, hanem talán – a konstelláció láthatósági évszakának megfelelően – a beérett termés, a termékenység jelképe volt. Az évszázadok során, a csillaglegendák alakulásával, és a csillagkép felbukkanásának fokozatos eltolódásával válhatott a tavasz jelképévé.

     Néhány esetben azonban az ősi csillagnézők is már kezdettől fogva több, egymáshoz közel látszó fényesebb csillagot foglaltak egy csillagképpé. (Főként az égbolt olyan területein, ahol a tágabb környezetben nincsenek más, hasonló fényes égitestek.) Az ilyen, körvonalakkal jellemzett konstellációkat nevezhetjük körvonal-csillagképeknek. Legismertebb képviselőjük a Nagy Medve, (Ursa Maior), vagy Göncölszekér. Hét fényesebb csillaga egy trapézzá torzuló négyzet négy sarkát alkotja, amelyből ív alakban nyúlik ki a szekér rúdját, vagy a medve farkát alkotó három csillag.            (Különös módon a csillagkép-magyarázóknak nem tűnt fel, hogy a medvéknek --- nincsen farkuk.)

     Ezt a csillag-csoportot már a legkorábbi emlékek is minden kultúrnépnél megörökítik. Jellegzetes alakja alapján az ősi Babilonban „Teherhordó-szekérnek” tartották.  Az egyiptomi asztrognóziában „Ökörcomb” névvel jelölték. A rómaiaknál - talán egyiptomi hatásra - „Hét ökör” volt, amelyek az égboltot körbe vontatják. A Hét ökör latinul Septemtriones, innen ered az északi irány római-kori neve: septemtrio. Kínában hosszú nyelű „Merítőkanálnak” tartották. (A kínai varázstudományban fontos szerepe volt az un. jósló kanalaknak, amelyeknek súlypontja a domború, vaskos öblüknél volt.) Később a „hivatalos” csillagászat kialakulásával a hét csillag a császár Hét főtisztviselőjének jelképévé vált. Más kínai törzsek halottas menetet láttak a csillagképben – amely nyílván az égbe emeli az eltávozott lelkét. Érdekes módon a középkori arab világban is egyes törzsek halottas szekeret képzeltek a Göncölszekérbe.

     A népi csillagnevek tanúsága szerint az Orion konstelláció „magvát” kezdetben három, egyvonalban elhelyezkedő fényes csillaga alkotta. Ezt a feltűnő csoportot tágabb körzetben egy nagy négyzetet alkotó négy fényesebb csillag fogja „keretbe”.  Jellegzetes körvonal-csillagkép az Oroszlán (Leo), amelynek hosszan elnyúlt trapéz alakú törzsének, és az ehhez nyugaton csatlakozó kisebb csillag-ív köré eléggé könnyű egy fekvő oroszlánt elképzelni.

     A korai civilizációk ég-leírásainak csillagképei közel sem töltötték ki teljesen a látható égboltot. Elsősorban azokat a csillagokat, majd csillagképeket kisérték figyelemmel, amelyeknek valamilyen gyakorlati jelentősége is volt: évszakjelző csillagokat, tájékozódásra szolgáló alakzatokat. A kialakított csillagképek megnevezése többnyire szimbolizálta az elképzelt vagy valóságos jelentőségüket. Homérosz Iliászában felemlíti a korai görögség által ismert legfontosabb csillagképeket. A 17. énekben Héphaistosz, az istenek kovácsa új pajzsot készít Akhilleusz számára, amelyet képekkel díszit:

  „Ráremekelte a földet, rá az eget meg a tengert

és a sosempihenő Napot is meg a szép teliholdat.

S minden csillagot is mely az ég peremét koszorúzza:

Óriont s a Fiastyúkot, meg a Hüaszokat mind,

vélük a Medvét is – más néven híva Szekér ez –

mind forog egyhelyben, míg Óriont lesi egyre,

s egymaga nem fürdik csak meg soha az Ókeanoszban”. (483-489. sor.)

(Devecseri Gábor fordítása.)

Ezeken kívül még néhány csillagképet ismertek az akhájok is – tanú erre Hésziodosz tankölteménye -, de sokkal többet nem különböztettek meg.

     Az éggömböt körülfogó csillagkép-sor talán a mezopotámiai kultúra terméke (egyidejűleg Kínában is kialakították): a Nap és a Hold látszó égi útja mentén elhelyezkedő 12, nagyjából egyenlő szakaszokat átfogó Állatöv, a Zodiákus. A pap-tudósok különösen nagy figyelmet szenteltek a Nap látszólagos évi pályája, az ekliptika mentén elhelyezkedő csillagoknak.  Az Állatövi csillaglépek azért is fontosak voltak, mert már a korai megfigyelők észrevették, hogy a puszta szemmel látható bolygók is nagyjából ebben a sávban mozognak, és így helyzetük meghatározására a Zodiákus csillagaihoz mérhető. Az Állatöv csillagképeinek megnevezése az általuk kijelölt hónapok jellegzetességeiből származik, de utóbb a nevek egy részének eredeti jelentése elhomályosodott.

     Mindenesetre valószínű, a Bika (Taurus), amely öt évezreddel ezelőtt a tavaszi napéjegyenlőség helyzetét is jelölte, a termékenység, megtermékenyítés szimbóluma volt. Ugyan ilyen jelkép volt a Kos (Aries), amely a Kr. e. 2. évezredben jelezte a tavasz kezdettét. A Szűz (Virgo) eredeti jelentését már említettük. A Bak – amelyet ma is egy kecskebak-fejű, hal testtű kettős lény jelképez – vélhetően a mezopotámiai >bakhalnak< nevezett vízi lény szaporodásával. A Vízöntő (Aquarius) egykor a folyók áradását jelezte.  A mai elnevezések: Kos (Aries), Bika (Taurus), Ikrek (Gemini), Rák (Cancer), Oroszlán (Leo), Szűz (Virgo), Mérleg (Libra), Skorpió (Scorpius), Nyilazó (Sagittarius), Bak (Capricornus), Vízöntő (Aquarius), Halak (Pisces) a késői görögség alkotásai.

Csillag-mitológiától a csillagkatalógusig

     Az antik görögség érdeme, hogy az éggömböt a nagyjából jól körülhatárolt, kisebb-nagyobb csillagképekkel kitöltötte. (Természetesen csak az éggömbnek azt a kétharmadát népesítették be, amely Európa déli részéről látható.) A görög-római tudományosság eredménye, hogy mintegy rendszerezte a konstellációkat, kidolgozta azok mondáit, és egységesítette az égre képezelt alakok – istenek, héroszok, állatok, tárgyak – formáját.

     Az ősi kultúrnépek hitvilágának kialakulásával, fejlődésével az égbolt az istenek, félistenek és a hozzájuk kapcsolódó lények és tárgyak színhelyévé vált. A hiedelemvilágban a csillag-istenek a földi események irányítójává tették meg. Az ősi Egyiptomban észrevették, hogy amikor a Szíriusz felbukkan a hajnali égen, akkor indul meg a Nílus áradása. Utóbb ez az a két esemény, oly módon vált a hitvilág részévé, hogy a Szíriusz nyitja meg a Nílus átadását. A társadalmi fejlődés kezdeti fokán az életmóddal kapcsolatos ember- és állat-alakok földöntúlivá nagyított képe került az égre. A korai görög törzseknél a Medve bizonyra totemállat volt. A türköknél a Sarkcsillagot Vaskaró-nak, vagy Aranykaró-nak nevezték, amely körül az ég forog. A Poláris közelében látható két, közepes fényű csillag – ma és a Kis Medvében – a Kékesszürke és a Lisztesszürke Ló, a Nagy Medve hét csillaga pedig a Hét Rabló, akik a lovakra lesnek. A lovak bizonyára a forgó eget vontatják.

      A görög ég-leírás egyik vívmánya volt, hogy az egyes csillagképek hagyományos, és utóbb már félreértett nevére mitologikus magyarázatot keresett, ill. költött. Az egymás mellett elhelyezkedő konstellációkat gyakran összefüggő mondakörrel mintegy egybefűzték. Legismertebb az Androméda-mondakör, amely magába foglalja az égi Pólus közelében levő Cassiopeia, Cepheus és Perseus, a kissé délebbre látható Andromeda és Pegasus, valamint az égi Egyenlítőnél elhelyezkedő Cetus konstellációkat. A mondákba néha beépülnek a természet jelenségei. Ismert, hogy a Nagy Medve, az égi Pólus közelében a Földközi-tenger térségéből szemlélve már soha sem nyugszik a látóhatár alá. A monda szerint a Nagy Medve a medvévé változtatott Kallisztó nimfa, akit külön büntetés arra ítélt, hogy soha sem hűsítheti magát a tenger habjaiba.

     Az első, szerzője szerint ismert ég-leírás a knidoszi Eudoxosz állította össze, Kr. e. 370 körül, aki állítólag az egyiptomi pap-csillagászoktól sajátította el a tudományát, és éggömböt is készített.  Munkájából száz évvel később a szólói Aratosz „Phainomenon” (Jelenségek) címen tankölteményt írt. A manapság ismertetett csillag-mondák e munkán alapulnak. A Kr. e. 2. sz-ban a rhodoszi Hipparkhosz kiegészítő kommentárral és csillag-katalógussal egészítette ki a Phainomenon-t. Hippatkhosz mintegy kanonizálta a görögség által ismert csillagképeket, és meghatározta azok formáját. Ennek alapján állította össze az alexandriai Klaudiosz Ptolemaiosz a Kr. sz. 2. sz. derekáén nagy művének csillagjegyzékét. Ptolemáiosz, az ókori csillagászat ismereteinek összegezője, „Megalé szüntaxisz”, vagyis „a nagy rendszer” címen ismert művében 1022 csillag égi helyzetét adja meg, 48 csillagképre elosztva. (A Megalé szüntexiszt a mohamedán csillagászok arab nyelven, „Al-megisti” címen lefordították, ez torzult el később „Almageszt”-re.)

     Az Eudoxosz-Aratosz által kidolgozott, és Ptolemáiosz könyvében mintegy véglegesített  csillagkép leírásban az egyes alakoknak pontosan leírt formát és elhelyezkedést adtak, és ennek alapján nevezték el a fényesebb csillagokat. Az egyes elnevezések – amennyiben a csillagnak még nem volt korábbi eredetű megjelölése, mint pl. a Szíriusz, vagy a Spica esetében – a csillagnak a konstelláció figuráján belüli helyzetére utal. Így pl. a Bika „fején” levő fényes csillag a „Bika szeme” (Oculus Tauri), a szügyénél látható „A Bika mellén levő” (In pectore Tauri) nevet kapta. Ezzel azután a csillagkép alakját, helyzettét egyszer s mindenkorra véglegesítették is. A következőkben – az európai kultúrkörben – a csillagképek alakját már mindig azonos formában ábrázolták, mivel a csillag-nevek rögzítették az alakot. Másrészt a csillag-jegyzékekbe – pl. Ptolemaiosz katalógusába - a csillagokat égi koordinátáik szerint és a csillagképen belüli nevük alapján is feltüntették, ezzel az azonosítást biztossá tették. 

     Voltaképpen ez az eljárás napjainkig megszabta a csillagképek ábrázolásmódját – ikonográfiáját -, hiszen az egyező értelmezés érdekében minden alakot mindig csak ugyan abban a helyzetben lehet ábrázolni. Ezt a rendszert a 9. sz-ban a mohamedán csillagászok is átvették, többnyire még a neveket is lefordították. Jobbára a görögből átvett arab elnevezések kerültek használatba az európai csillagászok körében, de ekkor már eltorzított alakban. Pl. a Hattyú (Cygnus) legfényesebb csillaga, amely a farkát jelzi, arabul Al  Dhanab al Djājah, teljes fordításban „A tyúk (madár) farka”. Ez változott a mai szóhasználatban Deneb névvé.

     Latin nevek is fennmaradtak az égen. Ilyen többek közt az Auriga, vagyis Kocsihajtó – a magyar nevezéktanban többnyire Szekeres – legfényesebb csillaga, a Capella. Neve szó szerint jelentése Kecske. Eredetileg talán az antik világ állattenyésztőinek kecske nyájaihoz kapcsolódott. Utóbb eredeti jelentése elhomályosodott. Ovidius szerint a Kréta szigeti Amalthea jelképe, aki a csecsemő Jupitert szoptatta.

     A pontos égleírásban némi problémát jelentett, hogy a csillagkép-alakok nem töltik be hézagtalanul az éggömböt. Egyes konstellációk között „gazdátlan” csillagok is előfordulnak, amelyek egyik alakzat körvonalai közé sem férnek. Ptolemáiosz oly módon jelezte, hogy feltüntette, melyik két csillagkép között találhatók, és sorszámozta, valamint koordináta szerint jelölte ezeket. Utóbb a megnevezetlen csillagok módot adtak újabb csillagképek kialítására. Pl. a Nagy- és a Kis Medve közt Ptolemaiosz szerint 8 ilyen gazdátlan csillag foglal helyet.

     A görög és római költők, a nevekből kiindulva gyakran több csillagképet egy közös mondában fűztek össze.  Legismertebb az Andromeda-mondakör, amely szerint Andromeda az etiópiai Cepheus király és Cassiopeia királyné leánya. Cassiopeia meggondolatlanul eldicsekedett leányának szépségével, és ezért büntetésül Andromedát fel kellett áldozni a szörnyű Cetnek. Ám Perszeusz, szárnyas lován, a Pegaszuszon időben érkezett oda: megölte a Cetet, és magával ragadta Andromédát.

     A csillagképek leírását és mondáit a Kr. sz. 1. sz-ban Gaius Iulius Hyginis – Ovidius barátja – kiegészítette, egyik-másik csillag-csoportnál több legendát is felsorolva.  A késői görög-római csillagleírásokat a középkori mohamedán, perzsa, sőt a hindu tudomány is tiszteletben tartotta. Európában részben Aratosz és Hyginus műveinek, részben Prolemáiosz „Almageszt”-jének latin fordítása alapján vált ismertté az ókori asztrognózia.

     A kínai égbolt-nézők az európaiakkal nagyjából azonos időben „rögzítették” a csillagképeket: a görög-római felosztáshoz képest sokkal több, de kisebb konstellációt alkottak. Az Állatövet 24 és 27 házra osztották fel, a Nap és a Hold járása szerint. A napkör csillagképeinek neve közvetlenül kapcsolódott az évszak természeti jellegéhez. A kezdő csillagkép, amelybe a Nap február 5–én lépett a Li Csun = Tavaszkezdet, a következő február 20-án Jü Shui = Az Eső, majd március 7-én a Csung Csé = A  teremtvények  ébredése (ti. a téli álomból), március 22-én a Csun Fén  = Tavaszi napéjegyenlőség csillagképe következett, és hasonló nevekkel folytatódott. A kínai ég-ismeretnek azonban nem volt közvetlen hatása az európai tudomány haladására.

Újkori csillagmondák

     A korai reneszánsz idejéig a Ptolemáiosz által leírt 48 csillagképet tartották számon, és lényegében változatlanul írták le, ill. ábrázolták. Az egyre távolabb merészkedő tengerészek azonban, dél felé hajózva  olyan csillagokat pillantottak meg a déli égen, amelyek sem Európából, sem Afrika északi vidékéről soha sem láthatók. A déli Csendes Óceán, Dél-Amerika, majd Ausztrália felfedezői nem is gondoltak arra, hogy a helyi őslakosok csillag neveit vegyék át. Az ismeretlen csillagokat saját, európai gondolkodásuk szerint alakították csillagképekké. Ehhez járult, hogy a 15. sz-től újabb, az ókorinál pontosabb csillag jegyzékeket állítottak össze, és célszerűnek látszott a Ptolemáiosz által megnevezetlen területek névadása is.

      A korai reneszánsz humanista tudósai még többé-kevésbé ragaszkodtak a klasszikus hagyományokhoz. A 16. sz. felfedezői és tudósai azonban már túlléptek az antik ismereteken. Mátyás király és Regiomontanus matematikus-műszerkészítője, Hans Dorn (1425 k.-1508 után) még csak Ptolemáiosz csillagképeit tüntette fel 1481 körül Budán készült éggömbjén. Ugyancsak a klasszikus csillagképeket látjuk azon a kétrészes csillagtérképen, amelyet Albrecht Dürer (1471-1528) metszett fába, 1515-ben a matematikus Johannes Stabius  szerkesztése alapján. A német Johann Bayer (1572-1625) azonban 1603-ban megjelent nevezetes csillag atlaszában már több új, addig nem használatos csillagképet ábrázolt az égbolt déli félgömbjén.

     Az újkor tudósai, költői és művészei azonban egészen más szellemben adtak neveket a konstellációknak, mint ókori elődeik. A reneszánsz majd a barokk ember a kor új ismereteit és eszményeit, az újonnan felfedezett földrészeket, az addig ismeretlen élővilágot, és a tudományos kutatások eszközeit vetítette az égre. A felvilágosodás kora (a 17. sz. végétől a napóleoni háborúkig) az emberi alkotást próbálta eszményíteni az égen, vagy nagyon is emberi gyarlósággal a hiúságnak és a hatalomnak akart hízelegni.

     Johannes Bayer 12 csillagképek alakított ki a déli éggömbön, többek közt a Pává-t, a Tukán-t, az  Aranyhal konstellációt. Kedves ötlete volt, hogy az  ókori Vizikígyó, latinul Hydra nőmű csillagképnek a párt adott, a hím Vizikígyó, vagyis a Hydrus alakjában. (A szójáték magyarul visszaadhatatlan.)

     A legszorgosabb csillagkép-alkotók egyike a danzigi Johannes Heveluis (1611-1687) sörfőző és műkedvelő csillagász volt. ú, pontos csillagkatalógusaként ugyancsak 12 új csillagképet alkotott, de már az északi éggömbön, a nagy csillagképek közti gazdátlan csillagokból. Ezekből rajzolta ki pl. az Oroszlán és a Nagy Medve közt a Kisoroszlán (Leo Minor), az északi sark körüli csillagokból a Zsiráf (Camelopardalis), a Nagygöncöl rúdja alatt a Vadászkutyák (Canes Venatici) alakzatokat. Az ostromló török sereg fölött Bécs falainál 1683-ban aratott döntő győzelem emlékére  amelyben nagy szerepe volt a lengyel Sobieski Jánosnak -  a Sas csillagképtől délre, egy fényes Tejút-felhőnél megrajzolta a Sobieski  Pajzsa, azaz Scutum Sobiesticum konstellációt. Ma egyszerűen Scutum (Pajzs) néven emlegetik, de nem árt tudni, hogy magyar vonatkozása van, mert a Bécsnél aratott diadallal kezdődött az oszmán hódítók kiűzése.

     A másik szorgos csillagkép-alkotó a francia Nicolas Louis de la Caille (Lacaille, 1713-1762) abbé volt, aki a déli égbolt-félteke feltérképezése során vagy kéttucat új csillagképet rajzolt fel, és ezekből tucatnyit a kortárs térképész-csillagászok valóban átvettek. Ő már a felvilágosodás szellemében a tudomány, és a művészet eszközeit helyezte az égre. Csillagképei közé tartozik az Iránytű (Pyxis), a Körző (Circinus) és a Távcső =Telescopium), a Véső, a Festő-állvány. A német Johann Ellert Bode (1747-1826), a berlini Csillagvizsgáló igazgatója ugyancsak buzgó csillagkép-alkotó volt, és nem egy mesterségbeli eszköz, valamint akkor újdonságnak számító műszaki találmány került segítségével az égre. Ezek közé tartozik a Villamos-gép (Machina Electrica) és a Nyomdászműhely (Officina Typographia). Bode esetében azonban tetten érhetjük az udvaronci hízelgést: II. Frigyes porosz király tiszteletére a Frigyes Dicsősége csillagképet összeállította.

     Néha a derű és humor is helyet kapott az égen. A 18. sz. végének híres párizsi csillagásza Joseph Jérome la France de Lalande (1732-1810) három csillagképe helyezett az égre. Ezek egyike a Csős, latinul Custos Messium, franciálul Messier. Elnevezés azonban valójában Lalande barátját, a jeles észlelő csillagász Charles Messier (1730-1817) nevét rejti. A macskákért rajongó Lalande egy Macska  (Felis) csillagképet is kialakított a Hydra mellett, az alábbi indoklással:

„Imádom a macskákat… Eléggé sokat fáradoztam életem során az égboltért ahhoz, hogy most ezt a kis tréfát megengedjem magamnak”

Honfitársuk,  Charles Pierre Lemonnier (1715-1799), aki a Rodeiguez-szigetről észlelte 1761-ben a Vénusz átvonulását, a szigeten látott egyetlen rigó emlékére egy Rigó (Turdus Solitarius) csillagképet alakított ki.

     A magyarországi születésű Hell Miksa (1720-1792) – talán nem is indokolatlanul – az Uránusz-bolygó 1781. évi felfedezésének tiszteletére alkotott három csillagképet. Kettőt a felfedező William Herschel emlékére, „Herschel Nagyobb Távcsöve és Kisebb Távcsöve (Tubus Herscheli Maior és Minor) néven, az Ikrek felett, ill. a Bika „feje” feje előtt. A harmadik csillagképet György Hárfája (Psalterium Georgii) néven a Herschelt pártfogoló III. György angol királynak szentelte.

     Hell még egy ódát is írt az új bolygó felfedezőjéhez, és a nevét megörökítő csillagképekhez. Az óda befejező sorai annak a reménynek adnak hangot, hogy az új csillagképek „ércnél maradandóbb emléket állítanak” az angliai csillagásznak::

HERSCHEL, míg lesz Föld, míg lesznek csillagok, él majd,

Csaknem mint Newton, nagy tudománya miatt.

A kortársak azonban a három konstelláció közül csak Herschel Nagyobb Távcsövét fogadták el.

     Amíg azonban a görög-római mondákban a csillagképeket egységes mitológia, és gyakran több konstellációt összefogó mondakör kötött össze, a modern elnevezések közt semmilyen eszmei kapcsolat sem volt. Ennél is nagyobb baj azonban, hogy többségük nem nyert általános elfogadásra, sőt egyazon égbolt-részt különböző országokban más és más névvel illették. A legnagyobb hiba azonban abban rejlett, hogy az észki égen sokszor a régi csillagképeket csonkították meg, hogy újabbakat alkossanak. Bode a Frigyes királyt dicsőítő „Gloria Friederici” kialakításához az Andromeda egy részét „csatolta el”. Hell Miksa is a Bikából vett el csillagokat Herschel Kisebb távcsövének megrajzolásához.

Emellett a csillagképek rendszere lassanként teljesen áttekinthetetlenné vált. Ptolemáiosz 48 csillagképét Bayer nevezetes csillagatlasza 60-ra növelte, de egy évszázaddal később már 90 konstellációt tartottak számon. A 19. sz. elejéig a csillagképek száma 110-re nőtt, ezek egy részét csak egy-két ország tudósai fogadták el.

Az égbolt képe

      A korai ókorból csupán a csillagképek megnevezése és esetleg leírása maradt ránk, bár nyilvánvaló hogy képi ábrázoláson ismerhetők fel, azonosíthatók a legjobban. Az úsi mezopotámiai pecsételő hengerek, tanúsítják, hogy egyes csillagképeket, csillagcsoportokat már igen korán ábrázoltak. Ezek a rajzok azonban nem a pontos alakot mutatják be, és csupán jelképesek. Homérosznál láthattuk, hogy Héfaisztosz, az istenek kovácsa már valóságos „csillagtérképpel” ékesítette Akhilleusz pajzsát. Az ókorból fennmaradt emlékek éppen úgy, mint a korai középkor kódexeinek díszítései többnyire nem a csillagok helyzetét tüntetik fel, csupán a csillagkép nevének megfelelő alak körvonalait ábrázolják. Ha a konstelláción belül egyes csillagokat is berajzoltak, azok helyzete sokszor annyira torz, hogy csak a neve után tudható, mely égi alakzatról van szó.

     Bizonyos azonban, hogy már az egyiptomi és görög csillagászok próbálkoztak az égbolt térképszerű ábrázolásával. Hamarosan felismerhették azonban, hogy egyes kisebb területű konstellációk ábrázolhatók ugyan a síkon, de az egész éggömb, vagy a fölénk boruló félgömb nem mutatható be torzításmentesen. Ha a térkép középső részén még híven mutatta be a csillagképek alakját, a peremen már felismerhetetlenné torzultak az alakzatok, vagy fordítva.

     A görögök, fejlett geometriai tudományukkal hamarosan felismerték,, hogy a gömb torzítás mentes ábrázolása a síkban lehetetlen. Ezért a pontosabb ábrázolás céljaira éggömböket készítettek. A hagyomány szerint a Kr. e. 6. sz-ban élt Anaximandrosz már készített égglóbuszt. Eudoxoszról bizonyosan állítják, hogy az általa megfigyelt csillagokat éggömbön ábrázolta. A legkorábbi ismert éggömb – amely sajnos nem tudományos, hanem művészi díszítő céllal készült – azonban csak a Kr. sz.160-ból származó un. Farnese Atlas vállán látható. Ezen felismerhető Ptolemáiosz csillagkép-rendszere, ám csupán jelképes formában.

     Az arab világban a Kr. sz. 9. sz-tól már készítettek pontos csillag-helyzeteket feltüntető glóbuszokat. Valószínűleg ezek alapján rajzolták és készítették a 15. sz. közepétől az első európai éggömböket. Az 1480 körül készített Hans Dorn-féle 32 cm átmérőjű réz éggömb már mintegy 1000 csillag helyét tünteti fel, és csillagászati mérésekre szolgált. A 16. sz-tól azután egyre nőtt az égboltot ábrázoló glóbuszok száma. A korai éggömbök nem csak szemléltették az égboltot, hanem tudományos mérőeszközök voltak. A 17. sz. végétől azután, a fejlődő nyomda-technika és az ipari manufaktúra már sorozatban állította elő az ég- és földgömböket. A glóbuszok iskolai oktató eszközöké, sőt dísztárgyakká váltak.

     Az éggömbök használata, már terjedelmük, méretük következtében is nehézkes volt. Emellett azonban az ábrázolás szempontjából van egy nagy hátrányuk. Mivel úgy mutatják be az égboltot, mintha az éggömböt kívülről szemlélnénk, a csillagképek keleti és nyugati iránya, vagyis jobb és bal oldala a valóságban látott képhez viszonyítva felcserélődik. Ezért a csillagképek alakjának mintegy tükörképét mutatják, és ez nagy mértékben nehezíti a tájékozódást.

     A könnyebb kezelhetőség, áttekinthetőség és tudományos alkalmazás érdekében mindenképpen s síktérképek tűntek célszerűnek.  A térképészek két lehetőség közt választhattak: egy-egy térképlapon csak az ég kisebb részét, pl. csak egyes csillagképeket ábrázolnak, vagy igyekeznek a nagy áttekintő lapokon a torzítást a legkisebbre csökkenteni. E téren fontos előrelépést jelentett az un. térképvetületek kidolgozása, amire Európában a 15 sz-tól került sor. E téren a kínai tudomány megelőzte az európai fejlődést.

     A Tunhuang barlangtemplomból Kr. sz. 940 körül készült csillagtérkép lapok kerültek elő, amelyek már szabatos geometriai vetületben, órakörök szerint felosztva ábrázolják az égboltot. (Ezeket az értékes dokumentumokat a magyar Stein Aurél tárta fel, és szerezte meg a British Museum számára.) Az 1094-ből származó térkép (kínai neve  Hsin I Hsiang Fa Jaw) ábrázolásmódja megfelel a manapság Mercator-ról elnevezett hengervetületnek.

     Nagyjából ebből a korból származik az arab csillagászok néhány térképe. Az arabok több lapon mindig egyes csillagképeket mutattak be. A mohamedán Abd ar-Rahman as Sufi 965-ben készült csillagjegyzékéhez az egyes konstellációkat ábrázoló atlaszt is rajzolt. Az atlasz 48 lapon mutatja be az Aratosz—Ptolemaiosz által leírt csillagképeket. Nevezetessége, hogy ennek egyes másolatain tüntették fel először a puszta szemmel is látható Nagy Androméda-ködöt.

     Európában az egész égboltot bemutató, áttekintő térképeket, többnyire két féltekére (északi és déli félgömbre) osztva síktérképen először a 16. sz. elején ábrázolták. Ezeknek az első, un. planiszféráknak (síkban ábrázolt gömbfelületek jellemzője, hogy az éggömbökhöz hasonlóan tükörképszerűen mutatják be a csillagképeket.) Ezt látjuk még Albrecht Dürer már említett planiszféráján, amely ezért éppen a legnagyobb előnyét, az égtájak helyes tájolását nélkülözi.

      Az első, mai értelemben vett „modern planiszférát” az erdélyi szász Johannes Honterus (1498-1549), az erdélyi reformáció apostola szerkesztette és metszette fába 1842-ben. Jonterus planiszférái már helyesen ábrázolják a csillagképek kelet—nyugati irányát. A térkép eredetileg egy Aratosz-kiadáshooz készült, de olyan sikere volt, hogy száz év alatt háromszor újra nyomtatták, és további másolatai is megjelentek.

     A korai éggömbökön és ég-térképeken a csillagképeket nem különíti el határvonal. A térképeken a csillagképek alakját ábrázoló figurák jelzik az összetartozó konstellációt: az alakok körvonalain belüli csillagok tartoznak a csillagképhez. Ezért a régi csillagtérképek sűrűn elhelyezkedő ember és állat alakokkal zsúfoltak. Néha a barokk térképrajzolók és fa- vagy rézmetszők oly mértékben díszítették az alakokat, hogy  maguk a csillagok szinte nem is látszanak. Ilyenek ppl. A 17. és 18. század gyönyörű kivitelű, de szinte áttekinthetetlen éggömbjei és csillag atlaszai.

     A részletesebb tájékozódáshoz elsőként a modenai Giovanni Paolo Galucci (1538-1621) rajzolt 1588-ban – talán  as-Sufi hatására – egyes csillagképeket ábrázoló atlaszt. A részletes atlasz azonban megmutatta az ábrázolásmód hiányosságait: egyes csillagok a konstelláció-alak körvonalain kívül maradnak, és hiányzik az egységes jelölési mód.

     Az utóbbi kérdést a német Johannes Bayer oldotta meg, az 1603-ban megjelent, gyönyörű rézmetszetekkel készült Uranometria c. atlaszéval. Ebben az egyes csillagképekhez tartozó csillagokat a görög ábc kisbetűivel jelölte, égi helyzetük és fényességük szerint rangsorolva. A legfényesebb csillag kapta az α (alfa) jelzést, a következő a β-t (béta), majd az ennél halványabb a γ-t (gamma), δ-t (delta), stb.  Azonos fényű csillagok esetében a keletre levő kapta az elől levő betűt. Ha a görög ábc 24 betűje nem volt elegendő, a latin nagybetűket is felhasználta. A legtöbb betűt, a P-ig terjedően a Hattyú igényelte.

     Bayer Uranometriájának jelzésrendszere máig is változatlanul használatban van, csupán a modern térképek halvány csillagai kaptak új jelzésrendszert. Továbbra is kérdéses volt a csillagképek határának kijelölése. Ezt a feladatot a 18/19. sz. térképrajzolói oldották meg. Egyrészt a csillagképek határát, az eredeti alak körvonalait követő, halvány – vagy pontozott határvonalakkal választották el, másrészt a konstellációkon belül a fényesebb csillagokat egyenes vonalakkal kötötték össze. Ezzel a módszerrel a csillagképek felismerése egyszerűsödött.

     Ám a 19. sz elejére a csillagképek száma közel 110-re nőtt, a határvonalak görbe menetét sem lehetett mindig egyértelműen követni. Az 1840-50-es évektől egyre több kísérlet történt a térképek egyszerűsítésére, áttekinthetővé tételére. Végül is a Nemzetközi Csillagászati Unió 1928. évi közgyűlésén határozatot fogadtak el a csillagképek rendezésére. Eszerint a legtöbb modern csillagképek eltörölték: eltűnt a Macska és Herschel Távcsöve, a Léggömb és a Csősz,. A csillagképek számát 88-ban szabták meg, ezek közül 47 az ókorból ered. A puszta szemmel látható csillagok jelzésére megtartották Bayer görög-betűs rendszerét, míg asz egyes csillagok neve használható maradt, de csak a betű vagy számjelzés mellett (pl. alfa Tauri – Aldebaran). A rövidség kedvéért a több szóból összetett csillagkép-neveket egyetlen szóval jelölték. Így lett a Sobieski Pajzs-ából egyszerűen Pajzs. Ott, ahol a név egy szóval nem fejezhető ki, két szóból álló nevek alkalmazhatók, pl. Bereniké Haja (Coma Berenices), stb. A szakmai cikkekben a csillagképek latin nevének három betűs rövidítése használható: Ursa Maior rövidítve UMa, Cygnus = , Delphinus = Del, stb. Fontos újítás volt, hogy a csillagképek határait egyenes vonalakkal húzták meg, amelyek 1925-ben az ég rektaszcenziós és deklinációs köreivel párhuzamosak voltak. (Ma már a precesszió következtében a határvonalak kissé elcsúsztak.) Ezt az egységes jelölést használjuk ma is. De azért a romantikus lelkű csillagászok szobai díszként az antik ábrázolásokat is gyakran használják.     

A rovat további cikkei