Főoldal Csillagászattörténet Egyetemes csillagászat Általános A világegyetem a régiek és a maiak szerint
   

 

A világegyetem a régiek és a maiak szerint Konvertálás PDF-formátumba Nyomtatás Elküldés emailben
Szerző: Ponori Thewrewk Aurél | 2010. március 09., kedd

A Magyar Csillagászati Egyesületben 1948. június 24-én elhangzott előadás

  Hogy mi a Világegyetem, azt meghatározni igen bajos. Elmondhatjuk, hogy beletartozik ez a terem a bennlevőkkel, a bennlevők gondolataival éppúgy, mint a Tejútrendszer és az Andromeda-köd közti többszázezer fényévnyi csillagtalan űr; a lélektan éppúgy, mint a litván irodalom és a babilóniai istenhit: a képnek ezek csak ízelítő részletei. Ha általános szavakkal élünk, mint: Világegyetem, Mindenség, Univerzum, Kozmosz, az általunk keltett fogalmak igen tökéletlenül fedik az általuk kifejezendő tartalmat. A körülírás sem segít: "A Világegyetem mindazon létezők összessége, melyek beletartoznak a... a Világegyetemünkbe," azaz, a meghatározás már feltételezi a megismertetendőnek ismeretét. De ha nem is tudjuk matematikailag kifogástalan meghatározását adni a Világegyetemnek, azt hiszem, valamennyien érezzük, mi az a Világegyetem.

  Minket különben most csak a Világegyetemnek a csillagászat szemszögén át nézve jelentős, hogy úgy mondjam: szervetlen része érdekel, tehát az égitestek összessége és az a tér, amelyben ezek az égitestek elhelyezkednek.

  Mint minden  megismerése, a Világegyetem megismerésének története is igen érdekes és tanulságos. A megismerés egyes fokozatait - legalább nagyrészben - mindenki átélte gyermekkorában: a Földet vagy végtelen hegyes-dombos síknak képzelte, vagy olyannak melynek széle van. Egyes gyermekmesék jutnak eszünkbe arról a mesehősről, aki ment, ment, mendegélt, míg a világ végéig nem ért és itt belógatta a lábait a semmibe. A csillagokat apró lámpásoknak képzeltük melyeket az angyalkák gyújtanak meg esténként stb. Az ember embrionális korában átmegy a testi fejlődésfokokon, amelyeken évmilliók előtt faja is átment, de ifjúkorában olyan szellemi fejlődésen is, melyen az emberiség több tízezer éven keresztül ment át. Hogy ma úgy látjuk a Világegyetemet, ahogy látjuk, azt többszáz különböző fajú és korban élő és élt gondolkozónak köszönhetjük. A legjelentősebbekkel meg kell ismerkednünk.

  Az ősember valószínűleg nem sokat töprengett a Föld alakján, nagyságán és helyzetén. Tudta azt, hogy igen nagy, és ez elég volt számára. A nap adta a meleget és fényt neki, éjjel a Hold ragyogott, és a csillagok jó iránymutatónak bizonyultak. Valószínűleg már a legködösebb őskorban.

  A történelemelőtti kor kb. 4000-ig tart Kr.e. Ekkor rövid időn belül a Föld több pontján az előbbi korhoz nem is hasonlítható kultúrájú népek jelentek meg. Feltalálták az írást, megteremtették a naptárt és kialakították a magasabbrendű vallást. Figyelték és feljegyezték a Nap, Hold, bolygók és csillagok járását és elméleteket állítottak fel - többnyire a valláshoz kapcsolva - a Föld születésére is kialakulására nézve.

  Ezek a népek - mint az egyiptomi, babilóniai és kínai - a Földet általában lapos korongnak képzelték, amely vagy szabadon lebeg, vagy egy végtelen óceánon úszik. Az egyiptomiak úgy képzelték, hogy a Nap lenyugvása után az "alsó égen" kel fel. Sajnos az egyiptomiak nem hagytak ránk összefoglaló csillagászati munkákat. A tudomány a papok tulajdona volt és tőlük nem sok szivárgott ki a köznép közé. Maguk úgylátszik nem írtak könyveket, vagy ha igen, csak egymás közötti használatra. Minthogy csak egyes csillagászati részlet-megfigyelések táblázata maradt ránk, nem érzem feljogosítva magam arra, hogy az egyiptomiak tudását a Világegyetemről, csak a meglévő adatok birtokában alacsonyabb szintre helyezzem. A görög-latin ókorban kialakult egy világkép, mely elüt az eddig használatosaktól s melyet egyiptomi világrendszer néven ismerünk. Valószínű, hogy egyes idegen, jobbára görög csillagászok mentették át az egyiptomi papoktól.

  Még egy: az egyiptomi mitológiában a Napot egy óriási szkarabeusz (galacsinhajtó bogár) görgeti végig az égen két felső pár lábával. Igen kézenfekvő a feltevés, hogy az egyiptomiak a Napot már gömbalakúnak gondolták, különben ez a mindent realisztikusan és jellemző vonásaiban ábrázolni igyekvő nép nem ép a bogár golyócskáját vette volna a Nap jelképének.

  Az egyiptomiak különben az égboltot Nut istennő testének tartották, amint ez a Föld fölé hajlik, azt mintegy védelmezve.

  Az asszírok kitűnő égbolt megfigyelők voltak, igen pontos Hold- és bolygótáblázatokat állítottak össze, de, hogy milyen képet alkottak a Világegyetemről, arra nézve kielégítő adatunk nem maradt fenn. Valószínű, hogy világképükben a Merkur és a Venus a Nap, és nem a Föld  körül keringett, mert égboltuk a megfigyelésre kb. olyan tiszta volt, mint az egyiptomiaké és a Merkúrt és Venust egy-egy istennek (istennőnek) szentelték (Nabu és Istar) nem úgy, mint egyideig a görögök, akik 2-2 bolygónak tartották őket (két-két istennek szentelve) a hajnali és esthajnali láthatóságuk miatt.

  A kínaiak a Földet óriási szigetnek vélték, amely egy határtalan óceánon úszik. Ahogyan szélesedett az emberiség szellemi látóköre, úgy nőtt meg az általuk elképzelt Világegyetem is.

  A görögök történelmük hajnalán még úgy vélték, hogy pl. a Nap aligha lehet nagyobb, mint ahogy érzékeik látják és az Olympos csúcsa már közel lehet hozzá. De a későbbi korok híres és kitűnő földmérői: ERATOSTHENES, POSEIDONIOS, HIPPARCHOS, PTOLEMAIOS és mások meglepően helyes adatokat szolgáltató mérései más megvilágításba hozták a görög elképzeléseket. ERATOSTHENES pl. a Föld kerületét 252.000 stádiuumnak, azaz 39890 km-nek találta, szemben a helyes 40.075 km-rel. Ő már azt gyanította, hogy a Nap valószínűleg nagyobb a Peloponneses félszigetnél. E szokatlan merészségéért sok üldöztetéstől szenvedett, mint a legtöbb korát megelőző újító. A Hold és a Nap távolságát kevesebb sikerrel próbálták meghatározni, mint a Föld átmérőjét. POSEIDONIOS, aki a legközelebb állt a valósághoz, azt tartotta, hogy a közepes Naptávolság 6550 földátmérő (11.739) és a Nap átmérője 39 ¼ (109,1).

  ARISTOTELES koráig (Kr.e. IV. szd.) általában megoszlott a nézet a Föld alakjára nézve: az egyik iskola korong, a másik gömbalakúnak vette. ARISTOTELES nyomán lett általános a Föld gömbalakúságának tana, mely mozdulatlanul áll az űrben, körülötte keringenek rendre a Hold, Nap, bolygók és szigorúan pontos körpályákon a csillagok. Ezek az égitestek mind egy teljesen átlátszó kristálygömb falára voltak erősítve melyek koncentrikusan helyezkedtek el. Központjuk a Föld központja volt. A legutolsó szféra az állócsillagoké volt s ezen kívül helyezkedett el a Boldogok Országa.

  Ettől a nézettől eltér a heliocentrumos világszemlélet, mely a Napot tette a központba, s melynek első képviselőjéül sokan PYTHAGORAST tartják, ki Egyiptomban tanult. Tanítványa PHILOLAOS. követője HERAKLEIDES, majd később (III. szd. Kr.e.) a samosi ARISTARCHOS állt e nézet mellé, de minden különösebb hatás nélkül. A Föld még sokáig állt mozdulatlanul a Világegyetem közepén.

  A következő lépés a bolygó-pályák látszólag bonyolult alakjának magyarázata volt. A név, melyet meg kell tanulnunk: Claudius PTOLEMAEOS.(II. szd. Kr.u.)

  Műve, az Algamest, mintegy másfél évezredre jelölte ki a csillagászat útját. Szerinte is a mozdulatlan, gömbalakú Föld van a Világegyetem középpontjában, mely körül a Nap, Hold és a bolygók körpályán keringenek, a bolygók azonban egy-egy Föld körül keringő láthatatlan középponttal rendelkező kör mentén írnak le magasabbrendű görbéket (ciklois, epiciklois). Ezek a pályák igen bonyolult, szövevényes képet adtak a Világegyetem szerkezetére, úgyhogy midőn ALFONZ kastíliai királynak - ki különben jeles csillagász lett - először magyarázták meg a ptolemaeusi világrendszert, felkiáltott: Ha jelen lettem volna a teremtésnél, pár hasznos tanáccsal szolgálhattam volna az Istennek.

  PTOLEMAEUS művét az arabok vették át, akik ettől kezdve ezt a világnézetet vallották helyesnek. Különben kitűnő megfigyelők kerültek ki soraikból.

  Az indiaiak a Kr.u.-i III. szd.-ig a Föld korong, majd félgömb-alakját hírdették, csak a III. szd.-ban az indiai csillagászat fénykorában tértek át a gömbalakúságra. A félgömböt különben a régi indusok négy elefánt hátára állítva képzelték, az elefántok viszont egy óriási teknősbéka hátán álltak.

  Az amerikai maya-kultúra is felállított világrendszert. Szerintük 13 égi réteg van. Hogy a rétegeket úgy képzelték-e el, mint a görögök a kristálygömbjeiket, nem tudjuk, azt sem, hogy a bolygók a rétegek közt, vagy az egyes rétegek határán keringtek. A 13 égi rétegnek a 9 földalatti felel meg, a 22 réteg 22 Isten uralma alatt állt.

  Ezalatt Palesztinában megszületett és meghalt a Messiás, a római birodalom elérte fénypontját és megbukott, egy keletről jött nép elfoglalta a Dunamedencét, felütötte a fejét a humanizmus és a renaissance, Kolombus eddig ismeretlen földrészt fedezett fel, körülhajózták a Földet és az aristoteles-ptolemaeusi tévtan megingathatatlanul a Világegyetem közepén tartotta a Földet büszke, sőt, elbizakodott lakóival együtt. És a XVI. szd. közepén egy egyszerű német kanonok, Nikolaus KOPPERNIK (COPPERNICUS) kiadta a szellemtudományok egyik legjelentősebb munkáját, a De revolutionibus orbium coelestium-ot (1543). Mai szemmel nézve tulajdonképpen nem adott újat, csak összefoglalta az egyes régi görög tudósok, így ARISTARCHOS nézeteit, de megfoghatatlan az a bátorság, mellyel szembeszállt kora és az elmúlt 18 évszázad megcsontosodott nézeteivel. Letaszította a Földet a méltóságtejes központi helyéről, a központba a Nap került. A csillagok ugrásszerűen eddig elképzelhetetlen távolságokba tágultak.

  Csodálatos merészség volt nemcsak megírni, de elgondolni is ilyesmit. És még csodálatosabb, szinte a sors különös játéka, hogy ép egy pap tette ezt, annak az egyháznak a szolgája, amely később a legélesebb bírálattal illette ezt a tant, és buzgó követőit, így GALLILEIt az inkvizíció elé állította. Az Egyház veszélyesnek és károsnak bélyegezte Copernicus tanát, mely egyes bibliai helyekkel ellentétben állónak látszott lenni. De az egész emberiség idegenkedett attól a gondolattól, hogy a Föld tehetetlen játékszerként kering társaival együtt a Nap körül, sőt tengelye körül kergemódra forog is. Becsületükben érezvén sértve magukat, állig begombolkoztak az új tanok elől.

  Copernicus könyvének első példányát már csak a halálos ágyon láthatta és nem érte meg azt a hatalmas szellemi vihart, mit műve idézett elő.

  A XVI. és XVII. század fordulóján tűnik fel egy fiatal német csillagász, J. KEPLER, aki a copernicusi tanok legkiválóbb akkori képviselője és terjesztője lett. Kepler különösen a Mars-pályát tanulmányozta, ennek a bolygónak pályaalakja tér el legjobban a körtől és felállította a híres bolygómozgási törvényeit. Ezek: 1. A bolygók ellipszis-pályán keringenek, melynek egyik gyújtópontjában a Nap áll; 2. A vezetősugár által egyenlő idők alatt súrolt terület nagysága egyenlő; 3. A keringési idők négyzetei úgy aránylanak egymáshoz, mint a Naptól számított középtávolságok köbei. A harmadik törvényre több, mint tíz évig tartó tanulmányozás után jött rá. A régi pithagorasi szférák harmóniáját kereste. Kiszámította, hogy az egyes bolygók keringési periódusai, mint rezgésszámok, harmonikusak-e. Vagy a Nap és az egyes bolygók közt ugyanolyan erővel kifeszített húrok hangja összhangot adnának-e ki. Munkájának címe ezért lett: Harmonices mundi (1627).

  A Kepler-nél valamivel előbb élő Brahe TYCHO dán csillagász volt az utolsó neves csillagász, aki nem fogadta el Copernicus tanait. Megérthetjük: TYCHO nem annyira elméleti, mint gyakorlati csillagász volt. Igen pontos mérőműszereket készített, melyek minthogy a távcső felfedezése előtti korból származtak, nem tartalmaztak lencséket vagy tükröket. Tycho megvizsgálta az állócsillagokat, hogy félév alatt tapasztalható-e náluk valami eltolódás, ami onnan származna, hogy a Föld fél év alatt tetemes utat fut be a térben és innen nézve, a csillagoknak látszólag el kellene mozdulniok. Minthogy ilyen eltolódás nem volt észlelhető, maga Copernicus is azt állította, hogy az állócsillagoknak legalább 1200-szoros Föld-Nap távolságban kell lenniük. Tycho 1 ívpercre pontos mérései mellett sem talált semmiféle eltolódást  a csillagok helyzetében, ami többezerszeres naptávolságnak felet meg. Minthogy ekkora valóban kozmikus távolságokat elképzelni sem tudtak akkoriban, TYCHO ezt COPERNICUS tanának megsemmisítésére próbálta felhasználni.

  A XVIII.szd.-ban BRADLEY már egy ívmásodperc pontosságig tudta finomítani méréseit, de így sem talált semmi eltolódást a csillagoknál. Ez azt jelentette, hogy a csillagok 200000-szeres naptávolságnál messzebb vannak. A Világegyetem egyre tágult.

  Közben 1608-ban megjelent az első távcső. Gyors egymásutánban lettek láthatók a Hold hegyei, a Jupiter holdjai, a Saturnus-gyűrűk és a napfoltok. A részletek kibontakoztak, az emberiség nagyjai elmerültek az égbolt sohanemlátott csodái szemlélésében. A fény sebességét is kiszámították. a csillagok száma korlátlanra szaporodott.

  A poétikus csodálatba a század vége szólt bele, immár véglegesen megmagyarázva és matematikai törvényekbe foglalva a Világegyetem örök törvényeit.

  1687-ben, Cambridge-ben jelent meg egy Philosophiae naturalis principia mathematica c. könyv. Szerzője Sir Isaac NEWTON.

  Az általános tömegvonzási elmélet a Világegyetem csontvázáig hatolt le, a lényegig, belevilágítva a világgépezet szerkezetébe. Egycsapásra lett megmagyarázható és egységbe foglalható az addig ismert sok-sok elszigetelt részletmegfigyelés és törvény, így a Kepler-törvények; a fizika új, sziklaszilárd alapot kapott és ettől kezdve a newtoni fizika és klasszikus fizika fogalma egy volt.

  Több, mint 200 évig tulajdonképpen nem történt sok lényegbevágó felfedezés a Világegyetem térbeli elhelyezkedését tekintve. A távcsövek és egyéb műszerek tökéletesedtek, a bolygók száma örvendetesen szaporodtak. Jelentős volt az elemek létének felismerése és a színképelemzés, melynek segítségével bármilyen csillagról megmondható, hogy milyen anyagokból áll. A fényképezés is jelentős mértékben könnyítette meg a csillagászok dolgát és tágította a távcsövek megfigyelőképességét. A távolságok mérésére több módszer is állt rendelkezésre, tudtak már évi parallaxist is mérni az állócsillagoknál. Körülhatárolták azt a lapos, óriási rendszert, a Tejútat, a Galaktikát, amelyben a naprendszer is helyet foglal s amelybe tartozik az összes tőlünk szabadszemmel látható csillag is a bennelevő ködfoltokkal és csillaghalmazokkal együtt.

  Más tejútrendszerek (extragalaktikák) tízezreit figyelték meg, melyek egymástól elszigetelten helyezkednek el, és meg voltak győződve, hogy így megy határtalanul, vége nincs semerre.

  A tér,a szó matematikai értelmében szalad minden irányban a végtelenbe.

  Ezután igen különös módon történt változás.

  CURIE-ék felfedezték a rádiumot. A makrokozmosz felől a mikrokozmosz felé terelődött az érdeklődés. Századunk elején BOHR felállította az atommodell-képet az atommaggal és a körülötte keringő elektronokkal. És az elektronokkal baj volt. A nagysebességű elektronok erős elektromágneses térben úgy viselkedtek, mintha sebességükkel együtt a tömegük is megnőtt volna. Kicsiny, de megdöbbentő eltérés volt ez, és semmiféle klasszikus fizikai törvény nem volt, ami felvilágosítást adott volna erre a rejtélyes tömegmegnagyobbodásra.

  Már jóval ezelőtt feltűnt még egy jelenség a csillagászatban, amely ugyanilyen csekélymérvű volt, mint ez az előbbi, de melyre szintén nem vonatkozhattak a newtoni törvények: ez a Merkúr napközelségi pontjának évszázadonkénti 43"-es eltolódása.

  43" egy évszázad alatt , nem egész ½" egy év alatt olyan kis érték, mely mint magasabbrendű kicsiny, gyakran a matematikai formulákban is elhanyagolható. De bosszantóan megvolt és a csillagászok, akik nemcsak évekre,de évezredekre előre és hátra is szoktak számítani nem tértek napirendre fölötte.

  Ilyen, szinte elhanyagolható csekélységek változtatták meg a legutóbbi időkben a Világegyetem képét.

  Hogy egy igen durva hasonlattal éljek, képzeljük magunkat abba a korba, mikor a Földet sík korongalakúnak képzelték. S ekkor azt mondta volna nekünk valaki, hogy ha egy km. utat megteszünk, 8 cm-t haladunk "lefelé", azaz: a Föld felszíne ilyen mértékben görbült, 1 km-nél 8 cm nem nagy, de ezek az apró értékek 40.000 km-nél összegeződnek és így mi észrevétlenül görbülünk a síkból, a két dimenzióból a térbe, a harmadik dimenzióba.

  A múlt háború alatt EINSTEIN volt az, aki nem a Föld, hanem a Világegyetemre nézve adott egy iszonyú kicsi számot, mely a Világegyetem görbültségét jellemzi. Ismétlem, földi viszonylatban teljesen elhanyagolható lenne ez a parányi kis szám, de a kozmikus méretű csillagtávolságoknál nem, és sokmilliárd fényév, azaz pár quadrillió km-nél úgy összegződnek, hogyha befutnánk ezt a távolságot, visszaérkeznénk oda, ahonnan kiindultunk, akárcsak a Föld felszínén.

  Azt mondhatná valaki, hogy az előbbi kijelentésemmel állok ellentétben. Pár perccel ezelőtt azt állítottam, hogy ahogy tágult az emberiség szellemi látóköre, úgy tágult a Világegyetem is és XIX. szd.-ban már a matematikai végtelent is elérte. S most ismét szűkül a világ, véges, akár a Föld felszíne.

  Fenntartom állításomat: a Világegyetem mégis tágult. Megpróbálom érzékeltetni, hogy hogyan.

  Az előbb a Föld görbültségét megvilágítandó egy példával éltem, melyre azt mondtam, hogy durva hasonlat. Nos, ezt a "durva" jelzőt nemcsak a Föld és a Világegyetem görbültségét kifejező kis számok közti óriási, szinte összehasonlíthatatlan nagyságrendbeli különbségre értettem. A két görbültség között sokkal mélyebbreható az eltérés.

  Itt a dimenziókra kell kitérnem.

  Egy vonalnak, tudvalévő egy kiterjedése van: a hosszúság. Egy lapnak már kettő: a szélesség és a hosszúság. Egy testnek viszont már három: szélesség, hosszúság és a magasság. Az érzékeink és képzeletünk a továbbiakban felmondják a szolgálatot: nem tudjuk elképzelni, hogy milyen lehet egy olyan alakzat, melynek négy kiterjedése van. Pedig a Világegyetemünk is ilyen négy dimenzióval rendelkező tér. Hasonlattal itt is élhetek, de félek, nem világít meg semmit: Egy gömbfelület pl. egy szappanbuborék felülete két vagy három dimenziós? Voltakép kettő, két adat egyértelműen meghatározza egy rajta fekvő pont helyzetét, mint ahogyan a Föld felszínén is meg tudjuk adni egy hegycsúcs pontos földrajzi helyét két számadattal. De vajjon hamisítatlanul kétdimenziós-e a gömb felszíne? Nem, mert belegörbül a térbe, a harmadik dimenzióba.

  Valahogyan így görbül a mi háromdimenziós Világegyetemünk is a negyedikbe anélkül, hogy észrevennénk. A földfelület összehasonlíthatatlanul erősebben görbül, és évtízezredek teltek el anélkül, hogy valaki is észrevette volna. De a földfelület és a Világegyetem is görbült. Ám míg a Föld felszínét képesek vagyunk elhagyni repülőgéppel, vagy nemsokára rakétával, addig nincs mód elhagynunk azt az iszonyú méretű börtönt, melybe az EINSTEIN-elmélet zárta a Világegyetem összes létezőit. Nem tudunk kilépni belőle. Éljünk megint hasonlatokkal. A vonat egydimenziós térben haladhat: előre-hátra. Az autó - alkalmas terepen - előre-hátra és jobbra-balra oldalt. A repülő ezen két dimenzión kívül még fel-le is repülhet. Egyéb utakat nem bírunk elképzelni, hisz magunk is háromdimenziós lények vagyunk. Nem tudná elképzelni a mi hármunkat sem az a végtelen lapos képzeletbeli lény sem amely egy szappanbuborék hártyáján mozog. Szerinte az előre-hátra és jobbra-balra irányok léteznek, és képzelet nem terjed addig, hogy a fel-le irányokra is gondoljon. Pedig, amint elmozdul tudatlanul is háromdimenziós térben mozog. Így vagyunk mi is a mi négydimenziónkkal, amelyet nem tudunk elképzelni, de amelybe mégis belegörbülünk utazásunk folyamán, mint a felületlakó a harmadikba.

  Mi lehet ez a titokzatos negyedik út? Hármat már ismerünk: előre-hátra, jobbra-balra és fel-le. A negyedikben pedig különös módon az idő is szerepel, de nem a megszokott köznapi lényegében, hanem egy különös matematikai mennyiséggel, a √¯¯(-1)-gyel megszorozva. Ilyen szám a valós számok körében nincs, melynek négyzete -1 lenne. És így a negyedik tér-idő dimenzióról sem lehet semmi fogalmunk.

  De hagyjuk itt a negyedik dimenziónkat, melyet, mint látjuk, semmi módon nem tudunk elképzelni. Elnézést kérek, ha előadásom eme része némelyeknek unalmas volt, de szerettem volna legalább azt érzékeltetni, hogy nincsen érzékünk a negyedik dimenzió megérzékeltetésére sem.

  Noha a tér így végesnek bizonyul, számunkra azért ez a végesség egyenlő a határtalannal. Bármerre haladhatunk a világűrben, sehol sem fogunk találni sorompót ezzel a felírással: A világ vége. Éppúgy, mint a Föld véges felszínén sincs olyan hely, amelyre rámondhatnánk, hogy itt végződik a Föld, vagy itt kezdődik. A Világegyetemben is így van: mindenhol kezdődik és mindenhol végződik, ahogy akarjuk.

  Nézzük most ennek a véges Világegyetemünknek a méreteit. Könnyebb áttekinthetőség végett kicsinyítsük le a méreteket 1:200 billiomod arányában. A Föld a Nap körül a valóságban kb. 300 millió km átmérőjű - mondjuk - körpályán kering, legyen ez a kör egy gombostű másfél mm-es fejének keresztmetszetével egyenlő. A Nap így egy 0,007 mm nagyságú porszem, a Föld a legerősebb mikroszkóppal sem látható. Egy arasz távolságon belül helyezkednek el a bolygók. Kb. 200 m-re találjuk a legközelebbi állócsillagot. És másfél km sugarú gömbben elhelyeztük a 100 legközelebbi, léptékünkben mikroszkópikus kicsinységű porszemet. A csillagok most már ritkulnak, km-ként egy, legfeljebb két csillagot találunk csak az űrben. Így haladunk kb. 10.000 km-t minden irányban és elérkeztünk a Tejút-rendszerünk legtávolabbi határához. Most már üres térben haladunk kb. 50.000 km-t, s ekkor érjük el a legközelebbi tejútrendszert, az Andromeda-ködöt. Újabb 50.000 km-nél jön a következő, és így tovább, míg kb. 2.000.000 ilyen rendszert el nem helyezünk egymástól átlag 50.000 km-re. Világegyetemünk ekkor már a mi léptékünkben 6.000.000 km átmérőjű - lehet mondani - voltaképpen üres váz a mikroszkópikus porszemeivel. Valaki felsóhajt talán, hogy íme, ilyen iszonyú méretű a Világegyetem. Pedig dehogyis: modellünk még csak a távcsövekkel eddig belátható kicsiny töredékét ábrázolja a Világegyetemnek, kb. az ezermilliomod részét.

  Ebből megállapíthatjuk, hogy a Világegyetem, mint önmagába hajló véges tér görbülete milyen iszonyú kicsi. A szabadszemmel látható csillagok távolságában sem tapasztalhatnánk semmiféle mérhető elhajlást a negyedik dimenzióba.

  EINSTEIN mást is mond: minél több anyag van a Világegyetemben, annál nagyobb a görbülete, azaz: annál kisebb a Mindenség. Egy teljesen üres Világegyetem volna csak a szó matematikai értelmében végtelen.

  A színképelemzés mást is elárul az égitestekről, mint azt, hogy milyen anyagokból épülnek fel: elárulja közeledésüket vagy távolodásukat is, a DOPPLER-effektus révén. Tegyük fel, hogy egy mozdony sípja a normál á hangot adja. Ez a hang ellenőrizhetően magasabb, illetve mélyebb lesz, ha a mozdony hozzánk közeledik vagy távolodik: minél gyorsabban, annál nagyobb lesz az eltérés a síphang és az á hang között. A fény is rezgés, mint a hang, csak itt jóval nagyobb sebességeknél lesz észrevehető az eltérés. A távoli égitestek színképének vizsgálata meglepő eredményeket adott: minél távolabbi ködöket vizsgáltak, annál nagyobbnak mutatkozott a tőlünk való távolodásának a sebessége. Találtak olyan ködöt is, amely 42000 km másodpercenkénti sebességgel rohan az ellenkező irányba tőlünk. Ha ezt a mértéket betartjuk, és a világegyetem valószínű sugara távolságára alkalmazzuk, az lenne az eredmény, hogy a Világegyetem már-már robbanásszerűen tágul, azaz: a Világegyetemünk nem valami időtálló valami. A csillagok és csillagrendszerek fizikája viszont ennek ellenkezőjét látszik állítani. Lehet, hogy a színképben mutatkozó vöröseltolódás-effektus - amiből a távolságnövekedésre következtetünk - részben vagy talán egészben, valami ismeretlen ok, egy eddig még fel nem tárt természeti törvény következménye, nem a távolodásé.

  Pár szót kell szólnom még a sokáig érvényben lévő és a Világegyetemet egyenletesen betöltő éter elméletéről. A régiek és a nem is olyan régiek szerint ez igen finom szerkezetű, a szilárd anyagokon is áthaladó, összenyomhatatlan, folyadékszerű, mozdulatlan anyag, melynek közvetítő szerepe van pl. a fény terjedésénél. A múlt századvégén kidolgoztak egy olyan kísérletet, mely azon alapult, hogy a Föld Nap körüli pályája irányában az éter szükségszerűen relatíve gyorsan hátramarad a Földhöz képest. A kísérleteket MICHELSON végezte olyan pontossággal, hogy az éter létezésének feltevése mellett várt hatás kicsiny töredéke is kimutatható lett volna. A kísérlet azonban a leghatározottabban megcáfolta az éter létezését, melyre különben semmi szükség nincsen és valljuk be, kissé ókori, vagy legalább is középkori ízű hipotézise volt a múltszázadi fizikának és csillagászatnak.

  Az egész előadás alatt elméletek születtek és buktak meg és egészen jogosan kérdezhetné valaki, hogy nem jöhet-e holnap egy tudós, aki a copernicus-newton-einsteinit letaszítja és egy új elméletet hoz a Világegyetemre nézve? Omnia iam fierint, fieri quae posse negabam, minden megtörtént már, amit nem láttunk előre s így nincs jogunk véglegesen lezárni az elméletek sorát. Magam sem teszem ezt, de valószínűtlennek tartom, hogy a közeljövőben ilyen forradalmi változás jöjjön. Ha lenne is valamicske eltérés a valóság és a mai világképünk  között, a különbséget műszereink - teljesítményüket a legvégsőkig fokozva - belátható időn belül nem vehetnénk észre.

  Időnként forradalmi, de laikusabb szemmel nézve is naív, sőt, nevetséges elméletek jelennek meg a Világegyetemre nézve. Ilyen pl. egy német "tudós", K. LANGE felfogása, aki a Földet nem domborúnak hanem homorúnak veszi. Tehát, mi egy óriási labda belső falán élnénk, a Nap is ebben kering, a bolygók, az állócsillagok is stb. Ha az említett úr hallott volna valamit a csillagok évi parallaxisáról, hogyan magyarázza vajon a közeli csillagok évenkénti különböző mértékű elmozdulását? De minek keresek érveket elmélete ellen, ki-ki tetszése szerint adja meg a választ Lange-nak.

  Egy másik elméletet dr. Ernst BARTHEL kölni egyetemi magántanár dolgozott ki. Szerinte tévesen túl nagynak vették eddig az égitestek távolságát és nagyságát. A Világegyetem jóval kisebb a valóságban és a Föld igen tetemes hányadát foglalja el ennek. Állócsillagok egyáltalán nincsenek. Amint mondja, a csillagok csupán "a Nap szférikus spektrálpontjai", nincs sem tömegük, sem távolságuk, a csillagos égbolt, egy nagy optikai csalódás.

  Dolgozzák ki csak tovább e jeles tudósok az ilyen vagy ezeknél még forradalmibb tanok egész sorát, aki egy kicsit is járatos a csillagászat berkeiben, vagy csak a közelébe kerül, az tudja, hogy mennyit adjon rájuk.

  Feltehetné valaki azt a kérdést is: Van-e a Világegyetemünkön kívül más világegyetem is más törvényekkel, más dimenziókban? Őszintén megmondhatom: ha lenne, amit nem hiszek, a Teremtő könnyen egy játékszergyárossá válhatna szemünkben, aki a maga szórakoztatására kísérletezget olyan játékokkal, amelyekkel csak maga játszik. Természeti törvények, pl. a gravitáció törvénye, nem vonatkozhatnak másra , mint anyagra, mert nem a megteremtett törvényeknek kényszerül engedelmeskedni az anyag, hanem az anyag teremtette meg azokat a törvényeket, amelyeknek engedelmeskedik. Tehát a rajtunk kívüli, más törvényekkel felszerelt hipotetikus világegyetemben nincs olyan anyag amit ismerünk.

  De térjünk vissza a mi Világegyetemünkhöz.

  Üzembeállították a nagy, ötméteres tükrös távcsövet a Palomar-hegyen, mely elsősorban arra van hívatva, hogy a Világegyetem legtávolabbi mélységeinek kérdéseire feleljen. Kb. kétszer olyan távolságra láthatunk vele, mint eddig, azaz: az eddig megismert Világegyetem 8-szorosa lesz majd kikutatható segítségével. Igazán reménytelen azt várni, hogy valami meglepően más lesz a kép, mint amit eddig megszoktunk: a ködök, extragalaktikák végeláthatatlan sora, de esetleg a részletekben lesz más a kép: talán kiderül, hogy egy nagy extragalaktika-sűrűsödési-pontban vagyunk és a Világegyetem többi része viszonylag üresebb; talán épp az ellenkezője bizonyul igaznak, majd elválik.

  Azt hiszem, a hivatalos és amatőrcsillagászok közt nincs, akinek ne lenne jelszava: Arccal a Palomar-hegy felé! És azt hiszem a nagytávcső csillagászatnak jelszava az, ami voltaképp a miénk is: Arccal a Világegyetem felé!

A Csillagok Világa 1948/4. számában megjelent cikk internetes változata

A rovat további cikkei