Főoldal Csillagászattörténet Egyetemes csillagászat Általános Csillagászattörténet és a modern tudomány
   

 

Csillagászattörténet és a modern tudomány Konvertálás PDF-formátumba Nyomtatás Elküldés emailben
Szerző: Bartha Lajos | 2007. április 25., szerda

Csillagászattörténet és történeti csillagászat

A természettudományok, és általánosságban az emberi művelődés történetének egyik jelentős fejezete a csillagászati megismerés múltjának, fejlődésének feltárása. A „hagyományos” tudománytörténeti ismertetések, könyvek többnyire a világról, a világmindenségről alkotott képek és elképzelések kialakulásával foglalkoznak. A Stonehenge a mai állapotában. Jól megkülönböztethetők a körbe vevő Trilitonok.Kevésbé ismert az égről, a mindenségről alkotott nézetek háttere: a régi korok égbolt megfigyeléseinek, égi jelenségeinek leírása. A korunk racionális gondolkodása azonban óhatatlanul felveti a kérdést, hogy a számítógépek és elektronikus mérőeszközök korában van-e értéke a régi idők csillagászati megfigyeléseinek. Mit tud a mai fizikus, asztrofizikus felhasználni az évszázadokkal, évezredekkel ezelőtti égbolt megfigyelésekből?  Milyen tanulságokat szűrhet le a történettudós vagy a kultúrtörténet kutatója az egykori feljegyzésekből, leírásokból?

A Stonehenge a mai állapotában. Jól meg-
különböztethetők a körbe vevő Trilitonok.

A válasz gyakran igenlő:

  • Egyes csillagászati jelenségek csak egyszeri, nem ismétlődő események, ezért kiértékelésükhöz csak az egykori megfigyelésekre támaszkodhatunk.
  • Számos folyamat változása igen lassú, évszázadok alatt mutatkozik meg, vagy a periodikus szakaszosság évszázados időtartamú.
  • A visszamenően kiszámítható események, jelenségek – pl. a nap- és holdfogyatkozások – egykori feljegyzései alkalmasak az ezekkel egyidejű történelmi időpontok meghatározására.
  • A csodának vagy félelmes rejtélyes jelenségnek leírt égi események alapos elemzése sokszor reális csillagászati jelenségekre vezethetők vissza.

Az első két munkaterület a történeti csillagászat kutatási ágát alkotja, a harmadik a csillagászati kronológia (kortan) a történelmi kutatások egyik fontos segédtudománya. A negyedik szempont vizsgálata gyakran ad magyarázatot egyes hiedelmek kialakulására vagy csodának tartott tüneményekre.

Érdemes itt kiemelnünk, hogy éppen a csillagászati kronológia terén a magyar történettudomány egy nagyon fontos időpontot határozhatott meg: a honfoglalás évét. Ebből a szempontból tehát nagyon közvetlenül is érdekelve vagyunk. A csillagászati kronológiában egyébként több kutatónk is érdemeket szerzett: a 19. sz. végén Lakits Ferenc a honfoglalás dátumának meghatározásával, Mahler Ede az ókori kelet naptár-tanának és néhány történeti időpontjának meghatározásával. Napjainkban Ponori Thewrewk Aurél részben Mahler adatainak kibővítésével és helyesbítésével, részben érdekes középkori értékelésekkel ért el figyelemre méltó eredményeket.

A tudományos igényű történeti csillagászat első művelőjének talán az ismert nevű angol csillagászt, Edmond Halleyt (1656-1742) tekinthetjük, akinek emlékét a róla elnevezett üstökös A Trilitonok és a Kék-kövek.örökíti meg. Halley a régi korok hold- és napfogyatkozásainak adatainak utána számolva arra az eredményre jutott, hogy az egykor valóban megfigyelt időpontok és az elméletileg kiszámított jelenség között számottevő időbeli eltérés mutatkozik. Mennél régebbi megfigyelés időpontját számolta ki, annál nagyobbá vált az eltérés az észlelt és számított adat között. Az ókori fogyatkozások már közel kétórányi különbséget mutattak. Halley úgy vélekedett, hogy a Hold keringése gyorsul, egykor lassúbb volt, mint az ő korában. Csak a 20. sz. elején derült ki, hogy valójában a Föld tengelyforgása lassul, maga a felismerés, azonban helytálló.

                 A Trilitonok és a Kék-kövek.

Ugyancsak Halleynek tűnt fel, hogy néhány csillag égi helyzete az ókori mérésekhez képest jelentősen eltér. A különbség a kétezer évvel korábbi helymeghatározásokhoz viszonyítva olyan nagy, hogy nem magyarázható az ókori mérések pontatlanságával. Ezért Halley arra a következtetésre jutott, hogy a csillagok is mozognak a térben, nagy távolságuk miatt azonban a legtöbb esetben ez a mozgás nem észlelhető. Nézetét a következő évtizedek, évszázadok mérései igazolták.

Égi jelek és jelenségek

A feltűnő égi jelenségek – pl. a nap- és holdfogyatkozások, a fényes üstökösök, a ragyogó, szétrobbanó tűzgömbök – nyilvánvalóan már az emberiség legrégebbi korszakaiban is figyelmet, riadalmat keltettek. A Nap fokozatos elhomályosodása, esetleg teljes eltűnése akkor is rémületet okozott, amikor (pl. az antik görögség körében) a napfogyatkozások magyarázatát már ismerték.

A Nap felkelte napforduló idején a Stonehenge központjából nézve.Nem tudjuk pontosan megállapítani, hogy a riadalmat, vagy feltűnést, rémületet keltő égi „jelek” emlékezetén túl, mikor kezdődött a rendszeres, céltudatos égbolt megfigyelés. Valószínűnek tarthatjuk, hogy az évszakok váltakozását jelző égi jelenségeket: egyes fényesebb, jellegzetes csillagok felbukkanását vagy eltűnését, a rövidebb időbeosztás céljára a Hold fényváltozását már az átmeneti kőkor embercsoportjai számon tartották. A dél-angliai Stonehenge későkőkori építménye eléggé rendszeres csillagászati ismeretekről tanúskodnak. Az ókori kultúrák írásbeliségének kezdetén, Kína területén, Mezopotámiában, Egyiptomban csillagászati feljegyzésekre bukkanunk. Ezek egy része a jelenség okozta riadalmat örökíti meg.

A Nap felkelte napforduló idején a Stonehenge központjából nézve. 

A legkorábbi adat, amely feltehetően egy napfogyatkozásra vonatkozik, Kínából származik, egy un. jóscsontba vésett szövegen. Ez talán a Kr. e.  2136. október 22-i napfogyatkozás emléke. A jelenleg ismert legrégebbi közvetlen napfogyatkozás adat Kínából, Anji egykori város (a későbbi Anjang) közelében előkerült jósló csonton (teknőc hasi páncéljába vésve) olvasható. A fogyatkozás a számítások szerint a Kr. e. 1302. június 5-én következett be. A Közel-Keleten a legrégebbi adat egy Ugaritban (Szíria) napfényre hozott agyagtáblán olvasható:

„A nap hatodik órájában [dél körül] hiyaru hónapban a Nap lenyugodott, a kapuőrző Rsp volt.”

T. de Jong holland kutató elemzése szerint az Rsp a Mars bolygót jelenti, amely a fogyatkozás idején feltűnt az égen. Hiyaru hónap február vége — március eleje. Ezeknek az adatoknak legjobban az a napfogyatkozás felel meg, amely Kr.e. 1223. március 5-én állt be, helyi időben 12 óra 28 perckor volt a legnagyobb, ekkor Ugaritban a napkorong 97 %-t fedte el a Hold. Ezzel hozzá jutottunk Ugarit történelmének egy biztos dátumához.

A történelmi időszámolás szempontjából nagyon fontos volt az a napfogyatkozás, amely a lüdiaiak és a médek közt, Hülasz-folyó mellett vívott ütközetnek vetett véget. Hérodotosz szerint ez az esemény a görög olimpiai időszámítás 48. olimpiádjának 4. évében történt. Az ókori görögség városállamonként eltérő időszámítást használt, de volt egy közös évszámlálási rendszerük is. Az elsőként megnevezett olimpiai játékoktól számolták, 4 éves szakaszokban az éveket. Az okozott azonban nehézséget, hogy a történészek nem tudták, a mai naptárrendszer melyik évére esett az első olimpia?

Az utolsó lüdiai-méd háború időpontját Kr. e. 620 és 580 közé lehetett tenni. Ebben az időközben azonban csak egy napfogyatkozás jöhetett számításba: a Kr. e. 585. május 28-i. Ebből visszafelé számolva viszont megállapítható, hogy az I. Olimpia Kr. e. 776-ban volt. Ilyen módon most már bármelyik, olimpiai éra szerint keltezett történelmi esemény átszámítható naptárrendszerünkre.

Számunkra érdekes a magyar történelmei évszámot rögzítő napfogyatkozás. A 19. sz. közepén a történészeknek még nem volt biztos támpontjuk arról, hogy a honfoglaló magyarság mikor Napkorona a teljes napfogyatkozás idején.telepedett le a Kárpát-medencében. A különböző korabeli, vagy nem sokkal későbbi nyugat-európai krónikák és évkönyvek nem sokat árulnak el erről a számunkra döntő fontosságú eseményről. A feljegyzésekből sokáig csak annyit lehetett megállapítani, hogy 880 táján a magyarok még nem foglalták el mai országukat, 900 táján viszont már megtörtént a honfoglalás. Annyit lehetett biztosan meghatározni, hogy a magyarok a bizánci-bolgár háború után vonultak a Kárpát-medence területére.

 

               Napkorona a teljes napfogyatkozás idején.

Salamon Ferenc történetíró hívta fel a csillagász-végzettségű Lakits Ferenc figyelmét, hogy egy bizánci krónika szerint a magyarok bejövetele előtt félelmes napfogyatkozás láttak Bizáncban. Gregorius Monachus krónikájának (névtelen) folytatója az alábbiakat jegyezte fel Bölcs Leó császár korából:

„Napfogyatkozás állott be, úgy hogy éjjel lett a hatodik órában, és a csillagok megjelentek. És dörgés és szélvész támadt, és villámlott, úgy hogy a Fórum lépcsőin hat ember égett meg.”

Ez a fogyatkozás a bolgár háborúk előtt, István pátriárka halálát megelőzően volt, a 890-es évek elején. Lakits Ferenc a 887 és 896 közti 21 napfogyatkozás pontos adatát kiszámolta. Számítása szerint csupán egyetlen napfogyatkozás jöhet számításban, amely 891. augusztus 7-én Bizáncban 97 %-osnak látszott, és közepe majdnem délbe volt. Mivel ezt követően néhány kisebb esemény, majd az egy évig tartó háború következett, a magyar honfoglalás idejét Lakits 895-re tette. Ezt az évszámot az un. Fuldai Évkönyv krónikásának adata is megerősítette, és ennek alapján a honfoglalás ezredéves évfordulóját 1895-re, majd – adminisztratív indoklással – az ünnepséget 1896-ra tették.

Az európai középkor századaiban a váratlan vagy a szokatlan égi jelenségeket többnyire baljós jelnek, esetleg csodás események előjelének tekintették. A középkorban Bajor Lajos király, 840-ben belehalt a napfogyatkozás okozta rémületbe. Valóban a krónikák, egyházi és uralkodói évkönyvek (annalesek), utóbb a városi és plébániai naplók, magánfeljegyzések gyakran tesznek említést különféle égi jelenségekről. Átugorva már most egy sor, rémületet keltő napfogyatkozást, érdemes még idéznünk – tanulságos következményei miatt – az 1595. október 3-i részleges napfogyatkozást, amelyről a brassói Simon Nösser ezt jegyezte fel:

(Október 3.) „Ismét ez év októberében a Nap elsötétedett és másfél órára megállt.”

Az utolsó szavakról – „a Nap másfél órára megállt” - óhatatlanul a Biblia csodája jut eszünkbe, amikor Józsué állította meg a Napot. A fogyatkozás Barssóban valóban mintegy másfél óráig tartott, de meglepő, hogy ilyen nagy hatást váltott ki. A Hold ui. a napkorongnak csak mintegy 1/3-ad részét (36,4 %-át) takarta el, tehát az elhomályosodás nem lehetett nagyon nagy fokú. Úgy tűnik, hogy a napfogyatkozást az ókortól kezdve gyakran érzékelték úgy, mintha „a Nap megállna” az égen.

Az ókori és a középkori ember az égbolt eseményeit csodás jelnek, az égiek üzenetének tekintette. Gyakran a rettegett égi jeleknek vagy csodáknak éppen a csillagászati ismeretek adják természetes magyarázatát. A rendkívülinek tekintett „égi jel” nem mindig keltett félelmet. Előfordult, hogy a megdicsőülést mutatták.

I. (Szent) László magyar király - uralkodott 1077-1095 - a magyar középkor egyik legnépszerűbb emlékű uralkodója volt.  1192. június 28-án avatták szentté. Ekkor maradványait a nagyváradi katedrálisban kiemelték addigi sírboltjából, és díszes szarkofágban helyezték el. Életét és a halála után történt csodákat két – valószínűleg közös forrásból származó – krónika örökíti meg. A szentté avatáskor feltűnt csoda-csillagról mindkét krónika egyformán számol be:

„A napnak ugyan abban a hatodik órájában [déli 12 óra] vöröslő fényes ragyogású csillag mutatott az égen a kolostor irányába, ahova szent testét helyezték, miközben nagy tömeg gyűlt össze a kolostor előtt, majdnem két teljes órán át, vöröslő fénnyel. Nagy örömmel örültek, akik látták.”

A történészek – ha egyáltalában megemlítik – többnyire szimbolikusan értelmezik a csillagot. Horváth Cyrill más (a Szent Jakabról szóló) legendából átvett motívumnak véli. Pedig Szent László csoda-csillaga nem hasonlít semmilyen más, a Bibliában, vagy a szentek legendáiban említett égi jelre, de reális csillagászati jelenséggel magyarázható. Csupán Pauler Gyula próbálja meg égitesttel azonosítani, de a vörös szín említése alapján tévesen a Mars bolygóra gondol.

A Napot és a Holdat leszámítva az égbolton a legfényesebb égitest a Vénusz, az „Esthajnalcsillag”. Látszólagos fényessége a keringése során a Földhöz és a Naphoz viszonyított helyzetével változik. Legnagyobb fényessége idején világos nappal is látható az égen. Ha a Naphoz viszonyítva kedvező helyzetben van, derült és tiszta égbolton a csillagászatban járatlan ember akár véletlenül is megpillanthatja.

Egy aránylag egyszerű számítással (ma már számítógéppel) könnyen megállapítható, hogy Szent László hamvainak felemelésekor a Vénusz a nappali láthatóság igen kedvező helyzetében volt. A Naptól közel a lehetséges legnagyobb szögtávolságra (42 fok nyugat felé), látszott, és majdnem a legerősebb fényében. A legenda leírása igen élethű: a bolygó sárgás színe a kék égen valóban vöröses árnyalatot mutathat. Két-három órával később azonban már a nyugati láthatár közelében elhomályosodott. A nappal látható csillagot a templom körül összegyűlt tömeg László király szentek közé emelt lelkének tarthatta.

A Vénuszt láthatta a nappali égen a reneszánsz nagy magyar költője, Janus Pannonius is. 1462. augusztus közepén írt elégiájában „A nyári dél egén ragyogó csillaghoz” nem tudja eldönteni, hogy a fényes nappal ragyogó csillag jót vagy rosszat hoz-e. A számítás szerint ekkor a Vénusz még jobban látszott, mint Szent László felemeltetése napján, szinte a lehetséges legjobb helyzetben volt a nappali megpillantáshoz (46 fokra nyugatra a Naptól, -4,3 fényrend fényességben). A jelenség egyébként rögzíti az elégia keletkezésének időpontját is, mivel az előző ill. következő évek augusztusában (amikor Janus leírta), az Esthajnalcsillag nem volt jó helyzetben.

Égi jelek egy Szatmár városát ábrázoló metszeten 1672-ből: üstökös, halo-jelenség és talán hullócsillagok.

Égi jelek egy Szatmár városát ábrázoló metszeten 1672-ből: üstökös, halo-jelenség és talán hullócsillagok.

A különös égi jelenségek gazdag sorából a régi magyar krónikák még egy érdekes közlését emelhetjük ki: 1635. szeptember 6-án, Segesváron a napkelte előtt két „Hajnalcsillag” bukkant fel a keleti láthatáron, amelyek egész napon át – fényes nappal is - az égen sziporkáztak. Az ellenőrző számítás megmutatta, hogy valóban két fényes égitest, a Vénusz és a Jupiter látszott, igen szorosan egymás mellett (kb. ¾ foknyira egymástól). Legnagyobb látszólagos közelségük reggel 9 óra tájban állt be, és ekkor a két égitest fénye bizonyára összeolvadt, egymást erősítve valóban ott ragyoghattak a nappali égen. A korabeli feljegyzés ekkor már nem tekinti csodának a jelenséget, de a különlegességek közt említi. Érdekes, hogy az akkoriban már elterjedt kalendáriumok használata ellenére sem ismerték fel, hogy milyen együttállásról van szó.

A Sirius felkelte a Nap után, a Nappal együtt (ekkor még nem látható), és a Nap előtt hajnalban.

 A Sirius felkelte a Nap után, a Nappal együtt (ekkor még nem látható), és a Nap előtt hajnalban.

Szinte napjainkig feltűnést, sőt nem egyszer vakrémületet keltettek a nagyon fényes meteorok (hullócsillagok), az un. tűzgömbök. Különösen akkor adtak okot a találgatásokra, ha a nyomukban fényes, világító „csóva”, vagy sötét por-csík maradt.  A magassági szelek ezeket a nyomokat néha valóban fantasztikus formájúra sodorják, alakítják, és a régmúlt idők szemlélőjében az égen tekergő sárkány képét keltették.

A Vatikán levéltárában őriznek egy beszámolót, amely az 1000. év december 14-én, Magyarországon látott fényes tűzgömbről szól. Ebben olvashatjuk az alábbiakat:

„Ragyogása oly nagy volt, hogy nem csak azok, akik a szabadban tartózkodtak, hanem azok is, akik házaikban voltak, észrevették, mivel fénye oda is behatolt. Miközben az ég ilyetén meghasadása megszűnt, aközben a jelenség egy sötét lábú, kígyófejszerű alakzattá nőtt.”

Vagyis a fénylő meteor-jelenség nyomán sötét porccsóva alakult ki, amely egy kígyó alakját öltötte. A következő évszázadokból is számos egykorú napló, feljegyzés őrzi az égi „sárkány”-ok emlékét. Még a 19. sz. elején is egyik-másik beszámoló „sárkányként tekergő” égi jelenségről szól. Nagyon valószínűnek látszik, hogy a néphitben elterjedt mondák a tüzes sárkányról a meteor-jelenségekben gyökereznek.

A modern csillagászat antik alapjai

Az előbbiekben a régmúlt korok csillagászati megfigyeléseinek történeti és néprajzi vonatkozásait mutattuk be. De érdekes és értékes adatokat nyújthatnak az antik égbolt megfigyelők a mai csillagászat és csillagfizika (asztrofizika) számára is. Már Edmond Halley úttörő munkásságánál kiemeltük, hogy az ókori és a 17. századbeli hold- és napfogyatkozások időpontjainak összevetéséből kimutatta a Föld tengelyforgásának lassulását. (Akkor még úgy vélték, hogy a Hold keringése gyorsul.) A modern adatokból visszaszámolt időpontok az időszámításunk kezdete előtti évezredben már két órával eltérnek az akkor valójában megfigyelt értékektől.

A teljes napfogyatkozás zónájának eltolódása a Föld tengelyforgásának lassulása következtében: a mai értékből kiszámított és a valóban észlelt teljességi zóna Kis-Ázsiában.

A modern kutatások és számítások megmutatták, hogy a Föld tengelyforgása, kisebb-nagyobb hullámzás közepette, folyamatosan lassul. A legújabb számítások szerint ez a lassulás évszázadonként 0,0017 másodperc (1,7 millisecundum). Igen csekély értéknek látszik, de az egyes fordulatok lassúbbodása évszázadonként, évezredenként összeadódik. Ennek eredményeként néhány évezred alatt a mai értékből kiinduló számítás különbsége az egykori idő adatokhoz képest már egy-két órára növekszik. A már említett kínai jóscsonton feljegyzett napfogyatkozás idején, Kr. e 1302-ben a napok 0,047 másodperccel rövidebbek voltak, mint ma.

A Föld tengelyforgási sebességének változása Kr. e. 600-tól napjainkig, a fogyatkozások időeltolódása alapján.A Nap fizikájára, a fogyatkozáskor látható napjelenségekre vonatkozó megjegyzések – talán éppen az élénk összbenyomás miatt – az ókorban aránylag ritkák, szegényesek. A Napot körülvevő, halványan fénylő koronára W. E. Maunder szerint talán már az ókori Egyiptomban felfigyeltek. Ez sugallhatta esetleg a „szárnyas Nap” képzetét. Az ezüstös fényű napkorona egyes alkalmakkor hatalmas szárnyként nyúlik ki az elsötétült napkorong keleti és nyugati oldalán. Ez a látvány a Nap „szárnyainak” képzetét keltheti.

Plutarkhosz egyik művében, a Kr. e. 1. sz. végén olyan kitétel olvasható, amely feltehetően a napkoronára utal („A holdkorongon látható arcról”). Biztosabb az a krónikás feljegyzés, amely Kr. sz. 968. december 22-én Korfu szigetéről látható teljes napfogyatkozást említi.

Az elsötétedett napkorong peremén kinyúló „lángok”-ra, a protuberanciákra vonatkozó adataink még inkább ritkák. Igaz, hogy egy Kr. e. 1502-re datált kínai jóscsontból ez a szöveg értelmezhető:

„Három lángnyelv nyúlt ki a Napból, és a fényes csillagok láthatók voltak.”

A lángnyelvek a Napból kinyúló sok-tízezer km-es gázfelhők, a protuberanciák voltak.

Ezt követően szinte az újkorig nincsen bizonyosan értékelhető adat a Nap lángjairól. Óhatatlanul A Szárnyas napkorong a Ptolemaiosz-kapun (új-birodalom).felmerül a kérdés, elképzelhető-e, hogy az ókor és korai középkor egyes időszakaiban a Nap tevékenysége olyan gyenge volt, hogy a Nap-jelenségek nem váltak feltűnővé? Ezt a feltevést más megfigyelések is alátámasztják. A Nap felületén látható sötét foltok száma, gyakorisága a naptevékenységek hű kifejezője. Ma a naptevékenység – a napfolt-számok – 10—11 éves hullámzását tartjuk számon, de számos jel szerint hosszabb időtartamú ingadozások is fellépnek. Nagyon valószínűnek látszik a 80 éves hosszabb naptevékenységi hullám, de ennél is kiterjedtebb időszakokra következtethetünk az ókori észlelésekből.

A Szárnyas napkorong a Ptolemaiosz-kapun (új-birodalom).

A napfoltok általában nem láthatók távcső nélkül. Néha azonban fellépnek olyan nagy méretű sötét foltok, amelyek puszta szemmel is megfigyelhetők. Ha a napfényt, pl. ritka porfelhő, erős köd vagy pára jelentősen tompítja, a szem veszélyeztetése nélkül is a napkorongra lehet pillantani. Alkalmanként ilyenkor észrevehetők az óriás-napfoltok. Mivel az óriás foltok száma arányosan változik a naptevékenység hullámzásával, az ókori, középkori feljegyzésekből megkísérelhetjük rekonstruálni a néptevékenység változását a távcső alkalmazása előtti (1610-nél korábbi) időszakban.

A puszta szemmel látható napfoltok számának gyakorisága Kelet-ázsiai észlelések alapján időszámításunk kezdetétől a távcső alkalmazásáig (1610).

Anaxagorasz görög filozófus állítólag már Kr. e. 465-ben feljegyzett egy puszta szemmel látható sötét foltot a napkorongon. Rendszeresen a kínai megfigyelők észlelték a Nap arculatát. Kezdetben bizonyára véletlenszerűen, talán a kelő vagy nyugvó napkorong legyengült fényében vették észre a sötét foltokat. Később már félig átlátszó jade-kristályon, vagy füstszínű hegyikristály-lemezen céltudatosan nézték a Napot. Ezzel a módszerrel Kr. e. 28 és Kr. sz. 1638 között 112 esetben jelezték sötét folt feltűnését a Napon. A középkori Európában viszont eléggé szórványosan fordulnak elő napfolt feljegyzések. Az Ó-orosz Nyikonovszkíj-krónikában olvashatjuk pl. az 1371. esztendőnél:

„Ebben az évben jel mutatkozott a Napon. Egy sötét folt jelentkezett a Napban, mintha szöget vertek volna beléje, és a sötétség olyan nagy volt, hogy lehetetlenség volt hét lábnyira ellátni.”

Az egyes korszakok napfolt gyakoriságából, valamint az északi fény láthatósága alapján  John A. Eddy megkísérelte a Nap hosszabb időtartamú erősödő, ill. gyengülő tevékenységének áttekintését. Általában úgy tűnik, hogy az erős, de legalább is határozottan aktív időszakokban az éghajlat az emberiség szempontjából kedvezőbb, míg az inaktív időszakokban gyakori a hideg, zord időjárás. Igen kedvező volt pl. a Kr. e. 200 és Kr. sz. 500 közti időszak, amely görög-római kultúra felvirágzásával állítható párhuzamba Ezt követően 600—800 közt a „sötét középkor minimuma” idején az európai kultúra lehanyatlott. Legtöbbet az 1645-1715 közti un. „Maunder-minimumot” emlegetik (erre először az angol Walter E.  Maunder utalt), amelynek zord, hideg telei, hűvös nyarai még az európai képzőművészetben is nyomot hagytak. A nap-aktivitás hosszú időtartamú hullámzása azonban egészében még nem tisztázott, és e téren a történeti csillagászat új eredményeket hozhat.

Igen értékes adatokat nyújt a történeti csillagászat a nova és szupernóva kutatás terén. Bár a „robbanó csillagok” tanulmányozását az elmúlt évek, évtizedek nagy lépésekkel vitték előbbre, a szupernova-kutatásban máig sem nélkülözhetők a régi korok megfigyelései.

A nóvák és szupernóvák közös sajátsága, hogy egy-egy csillag fénye rövid idő alatt igen tetemesen megnő, majd az eléggé éles csúcsot (a maximumot) követően jóval lasabban elhalványodik. A nóvák esetében a fellángolás idején a csillag fényessége néhány ezerszeresen, vagy tízezerszeresen emelkedik. A szupernóvák fénykitörése milliószoros nagyságrendű, és maga a fellángolása a csillag pusztulásával jár.

Egyes, korábban láthatatlan csillagok felragyogásáról, majd fokozatos elhalványodásáról az ókori közel-keleti ill. dél-európai, valamint Európa középkori krónikásai csak nagyon bizonytalanul adnak hírt. Ezzel szemben a kínai krónikák a Kr. e. 14. századtól Kr. sz. 1690-ig mintegy száz fellángolást örökítenek meg.

A régi feljegyzések közül különösen értékesek a szupernóvákra vonatkozó adatok, mivel a mi Tejútrendszerünkben a távcső feltalálása utáni évszázadokból egyetlen ilyen jelenségről sincsen megfigyelés. (Pontosabban egy észlelés van 1679-ből, amelynél azonban a csillagász nem ismerte fel a jelenség mibenlétét, és „közönséges” csillagként regisztrálta az égitestet.) A kínai krónika 185 és 1679 között – majdnem kerek másfél évezred alatt – 10 szupernóva fellángolásról adnak hírt. Ezek közül kettőt, 1572-ben és 1604-ben már az európai észlelők is alaposan megfigyeltek. Két szupernóvát, 1006-ban és 1054-ben a kínai és japán csillagászok adatai alapján kutatták fel az európai naplókban.  Öt szupernóvát az európai égbolt-nézők nem láttak, ill. három évszázaddal utóbb ismerték fel mibenlétét.

A rovat további cikkei